Transzok, gyermekek

Ha csak egy életem van, hadd éljem le szőkén.
Tom Wolfe

„A legnagyobb gond, ami előtt állunk, hogy 1996-ban Skóciában az edinburghi egyetemen klónoztak egy Dolly nevű bárányt. Mit jelent ez a számunkra? Mit fog ez magával hozni? Az a helyzet, ott tartunk, hogy az Isten báránya utána, az ember elkezdett istenkedni egy bárányon. És nekünk ezen gondolkodnunk kell!” –írta Karátson Gábor a huszadik század végének egyik legfontosabb tudományos eredményéről.

Mi van akkor, ha már nem szükséges a férfi ahhoz, hogy utódot nemzünk? És nő sem? Mesterséges megtermékenyítés a sperma és petedonortól, anyaméhen kívül? Klónozva? Szerveit, nemét igény szerint kicserélve? Végtagjait átszabva? Vannak még olyan szerveink, amiket nem tudunk mű, vagy donorszervvel pótolni? Olyan szintű beavatkozások ezek, amik nemcsak a családot, de az ént is megváltoztatják. Ki vagyok én? Meddig vagyok én, és mikortól, hány szervem kicserélése után szűnők meg én lenni, és leszek valaki más?  Ki az anyja annak a gyereknek, aki béranyától születik? Az, aki kihordta vagy az, akinek a petesejtjét megtermékenyítették? Ki az apja, a spermadonor, vagy aki felneveli? Vagy méhen kívül, mesterségesen, donor petesejtből, donorspermából?? Ha a magzat neme megválasztható és megváltoztatható az anyaméhben, vagy még azt megelőzően, akkor ebből az következik, hogy a megszületett gyermek nemét is módosítani lehet. Mert ha az elvet már elfogadtuk, az időpont kiválasztása csak technikai akadályt jelent. Persze a születés utáni nemváltoztatás bonyolultabb, mert azt jelenti, hogy a nemváltoztatás alanya egész életére gyógyszer és orvosfüggővé válik. A béranyaság, a génmanipuláció, a nemváltoztatás tehát már nem a távoli jövő, hanem a jelen kérdései.

Ahogy az is eldöntésre vár, hogy közjó-e a gyermek? Előbb ezt kellene tisztáznunk ahhoz, hogy megválaszolhassuk azt a kérdést, hogy meddig dönt a nemváltoztatásról a szülő, és mikortól a gyermek maga?  Mert ma nagy a zavar ebben is. 17 évesen egyes helyeken állítólag még gyermek, lásd András herceg pedofil ügyét, de 4 évesen már egyedül dönthet saját neme megváltoztatásáról. Ha a gyermek közjó, akkor a vele kapcsolatos minden döntés átkerül a társadalom, a politika fennhatósága alá? Vagyis a köz dönt a gyermek neméről? És miért csak a neméről? Milyen más jogosítvány illeti még meg a közt a gyermekkel kapcsolatban? Mi marad a szülőnél? (erről szól a nálunk nemrég bevezetett és a nyugati haladók által oly dühödten támadott gyermekvédelmi törvény) Érvényben maradhat-e a szülői felelősség a gyermek 18. évéig, miközben a gyermekek egészségi és mentális állapotáról, problémáiról Nyugaton egyre több helyen az iskola és az orvos dönt és a szülőt már nem is tájékoztatja, tájékoztathatja? Szülői engedély, sőt felvilágosítás nélkül dönthet a kiskorú a szexuális kapcsolatteremtésről, az abortuszról, a nemi átváltoztatásról. Néhol 16 évesen választójogot is kapnak. Máshol a beleegyezési korhatár feletti szexuális aktus is pedofiliának számít. Jó lenne eldönteni, hogy milyen korhatárhoz idomuljon a felelősség, illetve a büntethetőség, vagyis a nagykorúság?

Abból lehet tudni, hogy ezek a legégetőbb kérdések, hogy alig esik szó róluk. Nagyon fontos erkölcsi, filozófiai, biológiai, bioetikai, dilemmák vannak előttünk, amikre válaszokat kellene keresnünk és találnunk, mert ezek fogják meghatározni, hogy mi lesz velünk, utódainkkal, családjainkkal a már nem is olyan távoli jövőben. Nem valamikor, hanem most van szükségünk a válaszokra.

Ehhez nem ártana megtanulnunk a múltból, hogy egy-egy döntés milyen messzeható következményekkel járhat. Talán akkor felelősebben tekintenénk a világra, amiben élünk. Mert most, annak ellenére, hogy folyton a jövőről beszélünk, és a jövőért aggódunk, egyáltalán nem mérjük fel, hogy döntéseink mit eredményeznek majd rövid, közép és hosszútávon.

A szex körül forog minden

A valóság azoknak való, akik nem bírják a kábítószert.

A nyugati világ legnagyobb problémája a szex. Minden erről szól. Talán, mert nem megy, mert már nem működik, de az is lehet, hogy azért, hogy másra ne maradjon idő. Ahogy egyre többet foglalkozunk vele, egyre több új tabut állítunk fel vele kapcsolatban. A szexuális forradalom, amit az 1970-es évektől általánosan hozzáférhetővé vált fogamzásgátló tabletták elterjedése tett lehetővé, biztosította a szexualitás aggódás és bűntudat nélküli megélését. A szex egy időre kikerült az utolsó kétszáz év angolszász álszentségének a béklyójából és kezdett normalizálódni. Évtizedeken keresztül a felszabadultság érzete érvényesült vele kapcsolatban. Az első törést az AIDS-től való félelem okozta a nyolcvanas évek végétől. Terjedésének megállítása és gyógyítása ellenére sem tértek azonban vissza a szexuális szabadság évei. „Tény, hogy a nyugati emberek, úgy huszonöt-harminc éves koruktól kezdve már képtelenek új szexuális kapcsolatokat létesíteni, pedig még mindig vágynak rá. Folyamatos hiányállapotban telik el még harminc év az életükből. Nyugaton lassan elsorvad a szexualitás. Ez tömegjelenség. Szégyellik a saját testüket, mert nem felel meg a pornófilmek elvárásainak és ugyanezért képtelenek már egy másik test iránt vonzalmat érezni. Hidegek lettünk, racionálisak az egészség és a higiénia megszállottjai lettünk.” –írja a kérdéssel foglalkozó könyvében a legnagyobb francia kortárs író Michel Houellebecq.  A szexuális kapcsolatteremtés megnehezülésében a fentieken kívül szerepet játszik az elköteleződéstől való félelem, a tökéletesség hajszolása, és a pornóipar, ami begyűrűzött a mindennapjainkba. Hozzáférhető a kábeltelevíziókon, a számítógépek és okostelefonok képernyőin, kis és nagykorúak hétköznapjainak a részévé vált, meghatározza és eltorzítja szexuális fantáziájukat. A filmkészítés során beállított aktusokat sokan valóságosnak élik meg és ennek alapján minősítik le saját teljesítményüket és kinézetüket. Az is a normális szexualitás ellehetetlenüléséhez vezet, hogy a szexről, amiről folyamatosan szó van, egyre gyakrabban a pedofília, illetve a nemi erőszak jut az eszünkbe. És legújabban a metoo.

A metoo abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a férfiak ragadozók, akikkel szemben ártatlan és védtelen nők állnak. A metoo mozgalom is, mint a legtöbb kulturális divathullám az USA-ból indult ki, az USA megkésett női emancipációjának a terméke, és szokás szerint kíméletlenül túlzó, és hisztérikus. Leképezi azt, hogy amerikai overclass családmodellje mára atomizálttá és önzővé vált, és fensőbbséget biztosít az amerikai nőknek, akik dogmatikus és erőszakos feministákká lettek. Uralkodó szerepük mellé az áldozatiságból származó előnyöket is biztosítani akarják és ezért a metoo vádakkal bábozzák el, hogy a nők magatehetetlenek, és gyámoltalanok, akik nem képesek kiállni magukért, körbe kell tehát bástyázni őket jogszabályokkal, tabukkal és egyéb külső mankókkal.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy Nyugaton a metoo mozgalom nagyüzemi módon kasztrálja a férfiakat. Szexuális töltetű kezdeményezéseiket kriminalizálja, bárkit, bármikor évtizedekre visszamenőleg erőszakolónak, szexuális ragadozónak állíthat be. (Bob Dylanról 56 év elteltével derítette ki egyik alkalmi partnere, hogy egykor, 1965-ben, nem is igazán akarta) Ez férfiatlanná teszi a férfiakat, megfosztja nőiességüktől a nőket. Fontos lenne azon is elgondolkodni, hogy az egykor büszkén öntudatos nők ma miért tüntetik fel magukat áldozatnak és védelemre szorulónak? Miközben megnyerték a huszadik századot! A 21. századi nők nem akarják megengedni a férfiaknak, hogy férfiak maradjanak, őket pedig már nem elégíti ki, ha nők maradnak. Mindez a fentiekben leírt tragikus hatással van a nyugati ember szexualitására. Miközben a mai nők egy része a férfiakat is megszégyenítően macsó módon viselkedik, közben túlérzékeny, és megköveteli, hogy érzékenységét mindenki tiszteletben tartsa.

A leckéztetők

A gyerekeiteken keresztül fogunk elkapni titeket.
Allen Ginsberg

A homoszexualitást egészen a huszadik század harmadik harmadáig több helyen sterilizálással, kényszergyógykezeléssel, börtönnel bűntették a „fejlett” Nyugaton. Németországban az 1990 es évekig diszkriminatív törvények voltak velük szemben érvényben. Írországban, vagy Ausztráliában még az 1970-es években is erőszakkal elvették a leányanyáktól a gyermekeiket és nevelő szülőkhöz adták őket. Hollétükről nem kaptak tájékoztatást. A magukat mintaországoknak tartó skandinávok szociáldemokrata társadalommérnökei faji illetve szociális alapon kényszersterilizálták a lappokat, és az „erkölcstelen” életet élőket, persze csak ha a társadalom alsóbb rétegeihez tartoztak. Egészen a múlt század nyolcvanas éveinek derekáig! De mégis minket oktatgatnak, minket, akik soha nem folytattunk ilyen, vagy ezekhez hasonló embertelen gyakorlatot. Mert a kommunisták elvetélt kísérleteit (lásd: Ratkó korszak) leszámítva, mi mindig tiszteletben tartottuk a magánéletet. De 1956 után még ők is jobbnak látták, ha visszavonulót fújnak és kiszállnak a paplanunk alól. Ahova most a „fejlett” országok csak szélsőségekben gondolkodni képes teljes politikai elitje visszakéredzkedett, hogy a szexuális érintkezés túlszabályozásával is ellenőrzés alatt tarthassa polgárait.

Felelősség? Kösz, nem.

A civilizáció eléri az érettség bizonyos fokát, ahol már nemcsak, hogy nem képes megvédeni önmagát, hanem látszólag érthetetlen módon a saját ellenségét imádja.
Kertész Imre

A mai fogyasztás és hitelközpontú nyugati kultúra a felelősségvállalás ellen hat. Ez tükröződik vissza a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatos felelősség illetve kötelezettség-vállalás halogatásában, ami kéz a kézben jár a fiatalságkultusz erőltetésével, és a tökéletesség hajszolásával. „Vajon, akit választottam magamnak az tökéletes? Nem maradok le valami másról, valami jobbról?” Hiszen én nyilvánvalóan a legjobbat, sőt a tökéletest érdemlem. Akkor is, ha én korántsem vagyok az. A tökéletesség hajszolása az egyik legfőbb akadálya annak, hogy a mai fiatalság felelősséget vállaljon, elköteleződjön és családot alapítson. Még munkát és állást sem tud választani. Harminc-negyven évesen is egymás után vág bele feleslegesnél-feleslegesebb tanulmányaiba, aminek következtében egyszerre lesz túl és alulképzett. Diplomáinak száma hatalmasra duzzasztja az önbizalmát, miközben semmihez nem ért, és semmit nem tanult meg igazán.  A mai fiatalok még negyven évesen is fiatalnak tartják magukat az elköteleződéshez és gyermekvállaláshoz, hiszen, aki elköteleződik, az már nem fiatal. Mindenhonnan a fiatalság elvárása néz velünk farkasszemet, zúdul ránk a médiából, a kultúrából, a divatból. Minden site, blog azt várja el tőlünk, hogy nyolcvan évesen is úgy nézzünk ki, mintha negyvenek lennénk. Ehhez pedig fel kell töltenünk magunkat szilikonnal, botoxxal, át kell magunkat operáltatnunk, zombikká kell válnunk. . Ahelyett, hogy büszkék lennénk azokra a megélt tapasztalatokra, amik leképeződése ráncokat barázdál az arcunkra, elhisszük, hogy van örök fiatalság, hogy szabadon megválaszthatjuk fizikai teljesítőképességünket, és csak rajtunk áll, hogy le tudjuk e győzni a betegségeinket. Mindez tengernyi plusz terhet rak ránk

Eltérő modellek

Az út ugyan Nyugat felé vezet, de az nem olyan Nyugat lesz, mint amilyen Nyugaton van, mivel nekünk másmilyen a kiinduló pontunk, másmilyen az életrajzunk.
Adam Michnik

A nyugati nők megnyerték a XX. századot. Ma átlagban hét évvel tovább élnek, mint a férfiak. Tanulnak, tanítanak, dolgoznak, dolgoztatnak, vezetnek, irányítanak. Orvosok, ápolók, mérnökök, technikusok, politikusok, katonák, szakértők, nyomozók. Mégis a legjobb úton vannak afelé, hogy a huszonegyedik századot elveszítsék. A férfiak „kiherélése”, az udvarlás, a szex, a kiegyensúlyozott férfi-női kapcsolatok ellehetetlenítése, vagyis a huszadik század végére elért egyensúlyi állapot helyett az uralkodói helyzet megcélzása, a nehezen kivívott győzelem elherdálásához vezethet. Kár lenne. 

Az első világháborúban a nőknek át kellett venniük családjaik és családi gazdaságaik irányítását, ezen felül nemcsak a sebesültek gondozásából kellett kivenniük a részüket, hanem a hadiipari illetve egyéb munkákból is. Miután a nők az élet minden területén helytálltak, nem lehetett többé elvitatni tőlük a munkához és a tanuláshoz való jogot, megtagadni a választójogot. Magyarország első női képviselőjét a katolikus világi apácát Slachta Margitot 1920-ban választották be az országgyűlésbe. Ő és a szociáldemokrata Kéthly Anna voltak az első a magyar politikusnők.

A II. világháború után Európa két részre szakadt és ennek megfelelően eltérő fejlődési pályára kényszerült. Nyugati fele amerikanizálódott, keleti felét pedig a szovjet birodalomhoz csatolták és szovjetizálták. A nők szerepe, élethelyzete ezeknek az eltérő társadalmi, gazdasági modelleknek megfelelően alakult. A szovjetek a nők teljes egyenjogúsítását tűzték ki célul, míg a nyugati, amerikanizált világ a nők helyét még hosszú időn keresztül a családban: anyaként és feleségként jelölte ki.  A szovjet modell női egyenjogúságával együtt járt, hogy a nőknek ki kellett venniük a részüket a háborús újjáépítésből, így a nagyarányú nehézipari fejlesztésekben is részt kellett vállalniuk. Ennek egyik oka az volt, hogy a forrás és a korszerű technika hiányában extenzív, azaz nagytömegű szakképzetlen munkaerőt kellett a háborús károk helyreállításába bevonni, ami miatt szükség volt a nők tömeges munkába állítására. 1945-től, és ez máig nem változott érdemben, megszűnt az egykeresős családmodell, a nők keresetét a családok nem tudták többé nélkülözni. Női ácsok, kombájnosok, szerszámgyalusok, traktorosok és rendőrök mosolyogtak a korabeli fotókról, mert a hivatalos propaganda a nehéziparban dolgozó nőket állította a nők elé példaképül. A modern szocialista nő úgy esztergált, mint bármelyik férfi, miközben persze csinos és ápolt volt. Emellett helytállt a családban is, jó feleség és anya volt, aki a munka mellett tanult, továbbképezte magát, és a párt,- illetve társadalmi munkából is kivette a részét. A szocialista nők a termelőmunka mellett a második gazdaságban, vagyis a családban és a háztartásban is teljes értékű munkát végeztek. Ehhez az állam igyekezett olyan szociális ellátórendszert kiépíteni, ami könnyített a helyzetükön. A szocialista állam a gyermeket közjónak tekintette, ezért támogatta a gyermekvállalást és a gyermeknevelést. Az anyaság megszűnt magánügy lenni, a társadalomnak tett szolgálattá lépett elő. „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” – hirdették. A szülésszám növelése érdekében 1953-ban Ratkó Anna egészségügyi miniszter a művi abortuszok szinte teljes tilalmát és a tiltott terhességmegszakítások szigorú szankcionálását rendelte el, és bevezette az adóalap 4 %-t kitevő gyermektelenségi adót. Kezdetét vette a Ratkó-korszak, ami erőszakkal akarta megállítani a modernizáció és a nehéz életkörülmények miatt bekövetkezett gyermekszám csökkenését. A művi terhességmegszakítás tilalmát, az azt végeztető nők és orvosaik megbüntetését a magyar nők máig nem felejtették el, még mindig neheztelnek érte. Emellett azonban a kommunista állam intézkedések sorával gondoskodott a dolgozó nők és a fiatalkorúak, sőt a terhes anyák és gyermekek egészségvédelméről. Az állam 12 hét szülési szabadságot nyújtott a kismamák számára, hattól-kilenc hónapon át járt fizetett szoptatási idő. A szülő nők, ha a kötelezően előírt három orvosi vizsgálaton részt vettek, ingyenes csecsemőkelengyét kaptak.  Volt még terhességi- és gyermekágyi, valamint anyasági segély, és bevezették a családi pótlékot is. Kiemelt fontosságúnak tekintették az állami bölcsődék és csecsemőotthonok fejlesztését. Otthonokat létesítettek a leányanyák számára Budapesten hetven, Sztálinvárosban és Miskolcon száz-száz férőhellyel. Megújították és kiterjesztették a védőnői hálózatot.  A terhesség-megszakítás tilalmát 1956 júniusában feloldották, a gyermektelenségi adót az 1956-os forradalom után eltörölték.

A dolgozó nők második műszakjának tehermentesítését szolgálták a már említett, a gyermekek felügyeletét biztosító intézmények a bölcsődétől, az óvodán át egészen az iskolai napközi otthonokig. Közétkeztetéssel: iskolai, munkahelyi és üzemi konyhák hálózatával segítettek be a családok étkeztetésébe. Idővel háztartási gépek és készruhák, valamint a bevásárlást egyszerűsítő önkiszolgáló áruházak létesültek.  Félkész ételek kínálata, az ágyneműk és nagyobb darabok mosását a háztartások válláról levevő Patyolat hálózat kiépítése könnyített a dolgozó nők terhein. Állami támogatással tartották alacsonyan a szolgáltatásokat, köztük a fodrászokét, a kozmetikusokét, a manikűrösökét. A férfiak is kezdték elfogadni, hogy részt kell vállalniuk a háztartási munkákból és osztozniuk kell a gyermeknevelésben. 1967-ben a gyermekvállalás támogatása érdekében gyermekgondozási segélyt vezettek be, ami lehetővé tette az anyáknak, hogy a gyermekek három éves koráig otthon maradhassanak úgy, hogy közben havi állami juttatásban részesülnek. A rendszerváltoztatás után a legtöbb anyatámogató intézkedést megszűntették, a bölcsődei hálózatot leépítették. 1998-ban a gyermekgondozási segélyt újra életre hívták és mára a kedvezményezettek körét az apára és a nagyszülőre is kiterjesztették. 1985-től jövedelemarányos gyermekgondozási díjat is igénybe lehetett venni, amit a szocialista-liberális kormány Bokros-csomagja 1996-ban szintén eltörölt, de 2000 óta ismét folyósítják. A szocializmusban kialakított egyes támogatások tehát továbbra is érvényben vannak, sőt 2010-től kibővítésükre és újabb támogatási formák bevezetésére is sor került. Mindez beletartozik abba az általános közmegegyezésbe, hogy az államnak intézményi kereteket kell biztosítania ahhoz, hogy a nők egyszerre tudjanak helytállni a családban, a gyereknevelésben és a munkahelyükön is. 2020-ra a magyar családtámogatási rendszer Európa legjobbja lett.

Az elmúlt hét évtized alatt általánosan elfogadottá vált az az elvárás, hogy a nőknek az élet minden területén a férfiakhoz hasonló teljesítményt kell nyújtaniuk, miközben továbbra is meg kell maradniuk családanyának, anyának, feleségnek és persze vonzó nőnek.  Ennek a többes szerepnek való megfelelés lett a magyar és a közép-európai nők emancipációs modellje. Teljes értékű nő, anya, és munkaerő.

A második világháború után az amerikanizált Nyugaton a nők otthon maradtak egészen a gyerek 10-12 éves koráig, sőt tovább. A nyolcvanas évekig az számított általánosan elfogadottnak, hogy a nők továbbra is szinte kizárólagosan feleségek, háziasszonyok és anyák. A lányok fő célja a férjhez menés és gyermeknevelés maradt. Ezt az tehette lehetővé, hogy Nyugaton a középosztályhoz tartozók körében, egészen a hetvenes évek végéig, működött az egykeresős családmodell, vagyis a férj annyit keresett, amiből el tudta tartani a családját. Emiatt a vasfüggönyön túl nem igazán épültek ki a gyermekek felügyeletét vállaló állami intézmények, sem a bölcsődei, sem az óvodai, sem a napköziotthonok hálózata, és amikor munkaerőhiány alakult ki, mint például a hatvanas években, akkor sem a nőket, hanem a vendégmunkásokat állították be dolgozni, például Németországban, vagy Franciaországban, illetve a bevándorlókat az USA-ban. 1990 után, amikor az újraegyesített Németországban átmeneti munkaerőfelesleg alakult ki, az egykori NDK-ban kiépített óvodai és bölcsődei hálózat leépítésével tartották a munkaerőpiactól távol az ott már évtizedek óta munkavállaló nőket.

A szovjetizált területeken a második világháború után általánossá, sőt kizárólagossá vált a kétkeresős családmodell. Ez azt jelentette, hogy a családi költségvetés fedezéséből a nőknek is ki kellett venniük a részüket. Ez a folyamat indult meg a 80-as évektől Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is, amikor stagnálni, sőt csökkenni kezdett a középosztály jövedelme, ami miatt a nőknek is munkavállalókká kellett válniuk. Az alsóbb jövedelmű rétegeknél a nőknek ezt megelőzően is ki kellett venniük a részüket a családi költségvetés biztosításából.

Ennek a most már több évtizedes gyakorlatnak ellenére sok országban még ma sem része a közellátásnak az állami gyermekgondozói intézményhálózat. Az USA-ban szülési segély sincs, a gyermekszülést magánügynek tekintik, és néhány nap, illetve pár hét után illik a nőknek újra munkába állniuk.

1945 után tehát teljesen másképp alakult a magyar, vagyis a szocialista tábor és az amerikanizált nyugati nők élethelyzete. Az első csoporthoz tartozók a második világháború után azonnal dolgozó nőkké váltak, és ennek megfelelően teljes jogú állampolgárokként jelentek meg a munkaerőpiacon, vettek részt a politikai és társadalmi életben. Többes szerepben álltak helyt: anyaként, családanyaként, nőként, feleségként és munkavállalóként. Az amerikai modell ugyanekkor a női emancipáció megtorpanását eredményezte. Pont, amikor a nyugati nőknek elegük lett a háziasszonyi szerepkörből, kezdte a szocialista nőpolitika jobban megbecsülni a családi életet, az otthont, a gyermekvállalást és a gyermekekről való gondoskodást az első helyre tevő nőket. Kezdett felértékelődni a konszolidált családi élet, nagyobb teret engedtek a fogyasztásnak, a divatnak, a kényelemnek. A nyugati nők a hetvenes évek végétől azokért a jogokért szálltak síkra, amikkel mi már évtizedek óta rendelkeztünk, amik addigra a mindennapi életünk természetes részeivé váltak.

A két modell közti különbségek eléggé szembeötlők. A szocialista modell nem hagyott választási lehetőséget, erővel bekényszerítette a nőket a munka világába, hosszú időre leértékelte a gyermeknevelést, a háztartás vezetésével, a beteg és idősgondozással kapcsolatos tevékenységet. Dupla műszakra fogta a nőket és ezzel hatalmas terhet rakott rájuk, akik „felszabadításukat” sok esetben többletfeladatként, emberfeletti teljesítményre kényszerítésként élték meg. A kezdeti évtizedek nehézségei ellenére, az önálló pályával és keresettel rendelkező női modell megszilárdult, a különböző női szerepek összeegyeztetésének kialakult és szervesült a rutinja. A magyar nők egyenjogúsága természetessé és megkérdőjelezhetetlenné vált.

Amikor 1990-ben, a szovjet birodalom bukása után térségünk amerikanizációjára sor került, a  női emancipáció és a feminizmus nyugati képviselői a mi eltérő fejlődésünkről tudomást sem véve kezdtek minket a női egyenjogúsággal kapcsolatos témákban is eligazítani. Ugyanazokat az átnevelési programokat akarták elfogadtatni velünk, amiket Kolumbiában, Albániában, Indonéziában,Irakban illetve Afganisztánban is szorgalmaztak. Szokásuk szerint copy-paste-el dolgozva, figyelmen kívül hagyták, hogy a női egyenjogúság területén ők vannak hozzánk képest több mint három évtizedes lemaradásban. Nekik lenne, lett volna mit tanulniuk tőlünk. Tőlünk, akik már generációk óta egyenrangúak és sikeresek vagyunk. A magyar nő mind virtuóz, hiszen egyszerre teljes értékű anya, feleség és munkaerő.

A nőkre nehezedő többes terhelés egyik következménye, hogy megváltozott a gyermekvállalással kapcsolatos felfogás.  Az újabb, már egyenjogúsított nemzedékek kezdtek a gyermekre a fogyasztást korlátozó tényezőként tekinteni.  Az amerikai way of life ugyanis a fogyasztást emelte a legfontosabb életcéllá, ami egyre elfogadottabbá tette azt a felfogást, hogy a gyermek nem áldás, hanem teher, aki miatt többfelé oszlik a család jövedelme. A gyermek többé már nem a család fennmaradásának a záloga, nem is a családi munkaerőutánpótlás biztosítéka, mint egykor, hanem gazdasági tehertétel, és a nő kiteljesedését gátló tényező. Trendi fehér progresszív körökben újabban a környezet kímélésére hivatkozva „mondanak le” a gyermekvállalásról, amit természetesen a más kultúrákhoz tartozó anyáknak nem mernek javasolni.

A válások általánossá válásával és az ezzel együtt járó partnerváltás, illetve partnerváltások eredményeként a két szülös nukleáris családot egyre többször váltja fel az egy, illetve több szülös családmodell. Sok gyermeket nevel fel egyedülálló szülő, de elterjedt a több szülő is, akik közül sokan csak átmeneti időre vállalnak szerepet a gyermeknevelésben. A nukleáris családmodell tehát válságba jutott. De eltűntek, illetve ritkaságszámba mennek a nagycsaládok is. Kiment a divatból, hogy több nemzedék lakik egy fedél alatt, közösen nevelik a gyermekeket, gondozzák az időseket, végzik a ház, háztartás körüli teendőket, közösen viselik a terheket.

Fordulóponthoz érkeztünk

Az igazság ellentéte közel jár az igazsághoz.
Sacha Guitry

21. század második évtizedében a nyugati társadalmak meghaladták a vallást, a családot, kizárólag az egyén kiteljesítését és önmegvalósítását tekintik életcéljuknak. A családra sem úgy tekintenek már, mint a társadalom építőkövére. De ha sem a vallás, sem a család nem tartja össze a társadalmakat, akkor mégis, mi fogja?

A nyugati progresszorrá vált elit Európát az elmúlt évtizedekben egy otromba neoliberális kísérleti laboratóriummá tette. Azzal próbálkozik, hogy földrészünket egy saját azonosság, saját arcél nélküli műveleti területté változtassa, ami nyitott minden mássággal, minden vallással, kultúrával, etnikummal, szexuális különbözőséggel szemben. Úgy biztosít számukra azonos, illetve egyre inkább többletlehetőségeket, hogy a többség értékrendje, kultúrája, szokásai, vallása egyértelműen hátrányba kerüljön. A kísérleti laboratóriummá tett Európai Uniót vezető globalizált eurokrata szakértőkrácia azt tűzte ki céljául, hogy az európai polgárok ne azzal foglalkozzanak, ami rájuk tartozik, ne a saját jövőjükről gondolkozzanak, ne a sajátjaikkal szemben legyenek toleránsak és nyitottak, hanem az emberiség és földgolyó sorsáért aggódjanak és a nemzeti, lokális identitások helyett a multikulturalizmust hozzák helyzetbe. Az Európai Unióban megszűnt a politika, mert az uniót irányító szakértőkrácia semmi mással nem foglalkozik, mint saját hatalmának növelésével, a megoldásra váró ügyeket pedig közössé és ezzel légmentessé teszi. Lásd. bevándorlás. Az uniós bürokrácia az i Uniót a globális mamutcégek szabadkereskedelemi és multikulturális övezetévé változtatta. Európának nincs külpolitikája, nincs védelmi képessége, mert a reálpolitikával a neomarxista eurokrata elit nem tud és nem is akar mit kezdeni. Helyette reggeltől estig moralizál és a világ kioktatásával foglalatoskodik. Európa, ami egykor a kultúra fellegvára volt, mára a turisták és a fogyasztók célpontjává silányult. Nem készít filmeket, alig vannak írói, képzőművészei.  

A 2015-ös migrációs válságra Nyugat-Európa esélyként tekintett, mert a demográfiai és munkaerőhiánnyal összefüggő problémáit a muszlim betelepítéssel akarta megoldani. Biztos, hogy többlet munkaerőre van Európának szüksége, akkor, amikor a robotizáció és a digitalizáció a tradicionális munkahelyek egy jelentős részét megszűnteti? Amikor a zöldek a munkaerőigényes európai autóipar leépítésére készülnek? Nem lehet, hogy a szülések számának folyamatos visszaesése a munkaerőigény zsugorodására reagál? Ezeket a kérdéseket is száműzték a közbeszédből, ahogy azokat is, hogy a betelepített zömükben muszlimok családmodelljét, vallási szokásait, és kulturális értékrendjét hogyan fogják beilleszteni a nyugati világba. Míg ugyanis a nyugati világ a nukleáris családot tekinti normának, addig a muszlimok jellemzően nagycsaládokban, sok esetben többnejűségben élnek. Míg a nyugati nők emancipáltak, sőt uralkodó szerepet töltenek be az élet minden területén, addig a muszlim családok férfipártiak, a nőket függő viszonyban tartják. Náluk belefér az unokatestvérek közötti házasságkötés, a becsületgyilkosság, és a sor bármeddig folytatható, amik nálunk nem. A homoszexuálisok létét a muszlimok provokációnak tekintik. Antiszemitizmusuk egyre-másra agresszív, életellenes tettekre sarkallja őket. Miután arányszámuk a nyugat-európai országokban a magasabb születésszámok miatt rövid időn belül megduplázódik, a multikulturalizmus híveinek gondoskodniuk kell a fenti eltérő értékrendek és normák közelítéséről. Annál is fontosabb kérdés ez, mert a Nyugat eddig a világ minden táján megkövetelte a saját normáinak átvételét, aminek az utóbbi három évtizedben világszerte világnézeti erőszakkal adott nyomatékot. Mindannyian megtapasztalhattuk, hogy a húsz évvel ezelőtt indított a terror elleni háború, nem érte be korlátozott bosszúcsapásokkal, hanem egyértelműen és bevallottan a megtámadott társadalmak családmodelljének és társadalmi rendszerének átváltoztatását, vagyis amerikanizálását célozta meg. Szándékosan nem azonosította be az ellenséget, hogy ne kelljen idő- és térbeli korlátozással számolnia. Törekvései nemcsak Afganisztánban, de az arab tavasz áldozatul esett országaiban, és a színes forradalmak által sújtott területeken  is az állami rend összeomlását, káoszt és polgárháborút eredményezett. A felsorolt országok mindegyikét kíméletlen amerikanizálásnak vetették alá, figyelmen kívül hagyva történelmi, társadalmi sajátosságaikat, polgáraik igényét. Ezért mindenhol csúfos kudarcot vallottak. Legutoljára Afganisztánban lepleződtek le, ahol a patriarchális törzsi társadalom szintjén lévőket egy ugrással az LMBTQ+ neomarxista vallását hirdető harvardi tojásfejűekké akarták átképezni. Érdekes ellenmondás, hogy a multikulturalizmust hirdető Nyugat képtelen elfogadni, hogy a világ sokszínű, és hogy más és más értékrendű népek lakják. Miközben térségünktől is résmentes azonosulást várnak el, a betelepített migránsok esetében megúszásra játszanak, abban bízva, hogy csak ritkán jönnek ki no go zónáikból és még egy darabig békén hagyják őket.  

A nyugati elit nem érti, hogy a történelmet nem azok a gyorsan változó politikai események határozzák meg, amiknek idejük sincs arra, hogy beágyazódjanak, begyökereződjenek, hanem azok a lassú, tudat alatti folyamatok, amelyek a társadalmak erkölcsi, vallási, családi értékeinek leképeződései.

Miután a gyermekvállalás bizonyítottan a női írástudás terjedésével függ össze, és ez a folyamat feltartóztathatatlan, a nem is olyan távoli jövőben a világ írástudóvá válik. Az írástudás növeli az individualizációt, elősegíti a modernizációt, és csökkenti a megszülető gyermekek számát. A világ túlnépesedése tehát nem valós veszély. Európának és benne Magyarországnak tehát nem ezzel kell foglalkoznia, hanem azzal, hogy elősegítse azt, hogy megszülessenek azok a kívánt gyermekek, akikről ma sok esetben divatszempontok és a fogyasztás előtérbe helyezése miatt mondanak le. A 21. század feminizmusának nem lehet más célja, mint az, hogy visszaállítsa az anyaság értékét. Mert mégiscsak az anyaság a nő legfontosabb hivatása.     

Minden felmérés azt mutatja, hogy az európai fiatalok szeretnének gyermeket, de a mai haladó nyugati elit mindent elkövet annak érdekében, hogy ezek a kívánt gyermekek mégse szülessenek meg. Az elit és az átlagpolgár között ebben is hatalmas szakadék tátong. Ma az uralkodó szakértői bürokratikus elitet a társadalmak többségével az erkölcsök és az értékrend állítja szembe. Az elit ugyanis nem a nemzeti örökséggel összhangban éli az életét, hanem egy olyan globális térben, aminek egy a többségétől eltérő kultúrája van. És mindent elkövet annak érdekében, hogy szétmorzsolja azt a kötőanyagot, amit a történelmi múlt, a közös vívmányok köré épülő közös kultúra adhatna. Nem elég a világ - figyelmeztetett Németh László - világkép kell. A mai nyugatai neoliberális-neomarxista elit nem tud jövőképet adni, mert szellemileg reménytelenül kiüresedett. Csak a pénzt és a hasznot értékeli, ami mindenkit egyre mohóbbá és kielégületlenebbé tesz. Ateista, relativista, nihilista világa pedig megfoszt bennünket a reménytől. Csak, aki remél, szül gyermeket.

Vissza kell térnünk tehát a hithez, hogy legyen részünk szeretetben, és legyen mit remélnünk.