Magyarország lelkiismerete

Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása, egyaránt szembeszállt azzal a két elnyomó és embertelen rendszerrel, mely meghatározta a huszadik század második felének magyar történelmét. Szembeszállt velük, mert pontosan látta, mivel jár az, hogy „a magyar föld a világtörténelem két legvérengzőbb diktátorának hadszínterévé vált”. Fellépett az emberi jogokat sértő gyakorlattal és az emberellenes ideológiákkal szemben, függetlenül attól, hogy azok a fajvédő, nemzetiszocialista eszmékből, vagy a kommunista utópiából eredeztették magukat. Nem csak tudta, de meg is tapasztalta, hogy a vallásellenesség inkább előbb, mint utóbb, emberellenessé válik.

Modern gondolkodású, fiatal hittantanárként került először szembe a diktatúrával. 1919 februárjában letartóztatták, és a berendezkedő Tanácsköztársaság idején szülőfalujába internálták. Plébánosként, majd esperesként fáradhatatlan egyház- és közösségépítő tevékenységet folytatott. Neve hosszú időre összeforrt Zalaegerszegével. Hívei tudták, hogy naponta imádkozik értük és városáért. A háború utolsó, legnehezebb hónapjaiban, először mint veszprémi püspök, majd 1945-től, prímásként, egymás után mindkét diktatúra börtönét megismerte. Ahogy a nyilasok, úgy a kommunista hatalombitorlók számára is kínos, legyőzendő ellenséggé vált. Mert a legjobb magyar tradíciókat képviselte: a szabadságot, az emberi jogokat, az emberiességet, a könyörületességet, a méltányosságot és a rendet. Magyarország lelkiismeretévé vált. Arra emlékeztette a magyarokat, hogy nem adhatják fel, nem törődhetnek bele szabadságuk elvesztésébe, mert erősebbek a legerősebb diktátoroknál is, hiszen velük van az Isten, és a Szűzanya. Főpapjuk kiállása és példája erőt adott a nemzetnek, és azt hirdette Európának és a világnak, hogy Magyarország nem adja fel, így ők sem mondhatnak le Magyarországról. Hitt az imádság erejében. „Ha újból megtanulunk imádkozni, lesz honnét erőt és bizalmat meríteni. Én is a milliók imahadjáratában és édesanyám mostantól még szorosabbra fogott rózsafűzérében bízom… Ha Isten-Atyánk és Mária-Anyánk segít, akarok lenni népem lelkiismerete...” – biztatott. Példát mutatott abban is, hogy nem költözött be az esztergomi Prímási Palotába, hanem Budapesten maradt, hogy mutassa: eggyé vált az országgal. Mint mondta: „Úgy van rendjén, hogy romország prímása romházban lakjék.”

Minden igazságtalanság, jogtiprás és üldözés ellen felemelte a szavát. Szóvá tette, ha a proletárdiktatúra felé haladó politika megsértette a vallás- vagy lelkiismereti szabadságot, az iskolázás, a művelődés szabadságát; következetesen kiállt az alapvető szabadságjogok érvényesüléséért. Tiltakozott a felvidéki magyarság deportálása, a délvidéki magyarok tömeges lemészárlása, a német kisebbség kitelepítése ellen, közbenjárt az ítélet nélkül bebörtönzöttek és internáltak, valamint a hadifoglyok érdekében. A kommunista egyházüldözés kezdetén, 1947-ben, Boldogasszony-évet hirdetett, amely Magyarország XX. századi történelmének legkiemelkedőbb vallási eseménysorozatává vált. Hatalmas tömegeket mozgósított, remekbe szabott, szenvedélyes beszédeiben imára, engesztelésre és tevékeny keresztény életre buzdított. Milliók figyeltek a szavára. Az egyre totálisabbá váló diktatúra azonban elszánta magát a kiiktatására. Rágalomhadjáratot indítottak ellene és letartóztatták. Koncepciós kirakatperét maga Rákosi Mátyás konstruálta, felügyelte, és irányította. Az ellene folyó eljáráson keresztül üzenték meg az ország népének: nem riadnak vissza attól sem, hogy Magyarország bíboros hercegprímását köztörvényes bűnözőként elítéljék. Így hát ők sem számíthatnak kegyelemre. Életfogytiglani fegyházbűntetést kapott. Szabadulását az 1956-os forradalomnak köszönhette, amelynek egyik jelképévé vált. A diktatúra visszaépülésével, ahogy az ország, ő is újra elvesztette szabadságát. A budapesti amerikai nagykövetség nyújtott számára menedéket, ahol egészen 1971-ig tartózkodott. Onnan külső emigrációba, Bécsbe távozott. Ott hunyt el 1975. május 6-án.

Bátorsága, a nemzethez, hitéhez való hűsége mindannyiunk számára azt példázza, hogy a gonosznak ellenállni kötelesség. Hálával tartozunk neki azért, hogy azok helyett is helytállt, akik számára más feladatot jelölt ki az élet: azt, hogy túléljék a diktatúrákat, és megtartsák a nemzetet. Sokat köszönhetünk neki.

Schmidt Mária

Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.