Az ˝antiszemitizmus elleni harc˝ szerepe a rendszerváltozás éveiben

Schmidt Mária csak minimális mértékben módosított először 1998-ban megjelent tanulmánya szövegén, mivel úgy ítéli meg, mondandója a különféle fórumokon ismét kibontakozott antiszemitizmus-vitában érdemi változtatások nélkül is érvényes.

Aki nincs velünk, az ellenünk van (Rákosi-korszak)
Aki nincs ellenünk, az velünk van (konszolidált Kádár-korszak)
Aki nincs velünk, az antiszemita (a rendszerváltozás évtizede)

avagy egy fejezet az ideológiai fantomfájások történetéből.

A pártállami rendszer az utolsó óráit élte, amikor egy a kormány lapjában gondosan elhelyezett provokatív cikkel mintegy varázsütésre a ˝zsidókérdés˝ mentén kezdett polarizálódni az addig a pártállammal szemben egységesen szembeforduló ellenzéki értelmiség. ˝A zsidókérdés˝ utoljára a harmincas években választotta ketté a magyar értelmiséget, akkor, amikor a fokozatosan bámuló Európa közepén az ún. népi-urbánus vita osztotta meg a magyar közéletet. (1) A nácizmus megizmosodása és militáns antiszemitizmusa zsidónak minősített honfitársaink puszta létét is veszélybe sodorta. A holokauszt embertelen szörnyűségei után, a több mint négy évtizedig tartó kommunista diktatúra alatt az elmaradt párbeszéd nem folytatódhatott. A magyar zsidóság - egy rövid, alig két-három évig tartó periódust leszámítva - nem beszélhette ki a megaláztatások és üldöztetések következtében elszenvedett traumáit, mert ettől kezdve a magyar zsidóságot ért sérelmeket csak mint az elnyomottak kárára elkövetett általános bűnöket engedték említeni. A Kádár-korszakban pedig a ˝zsidósággal˝ kapcsolatos minden kérdés tabuvá vált, maga a ˝zsidó˝ szó is száműzetett a nyilvánosságból. A durva politikai manipulálás évtizedeinek egyik szomorú mellékhatásaként sokan a holokausztról szóló beszámolókat is az ˝úgyis csak hazudnak˝-féle - egyébként jogos - alapállásból kiindulva fogadták, és nem hitték el. (2) A rendszerváltozást megelőző évtizedben aztán fokozatosan lehetővé vált, hogy a magyar vészkorszak sajátosságai, a magyar zsidóság meghurcoltatása és üldöztetése a szélesebb nyilvánosság előtt is tárgyalhatóvá váljon. Nem állítom, hogy a múlttal való szembenézés kielégítő módon történt meg. De tény, hogy megkezdődött. Tény, hogy könyvek, filmek, tanulmányok, emlékiratok, feldolgozások, publicisztikák, megemlékezések sora dolgozta fel a magyar zsidó polgárok szörnyű hányattatásait az emberpróbáló 1938-45 közötti években. És az is tény, hogy a magyar társadalom jelentős része pozitívan reagált ezekre a sokak számára nem eléggé közismert tényekre. Az igazi katarzis, együttérzés és empátia megannyi megnyilvánulásával.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a holokauszt, az európai zsidóság második világháború alatt elszenvedett tragédiája az Amerikai Egyesült Államokban és ezt követően Nyugat-Európában csak a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején került a közfigyelem előterébe. A médiák állandó témájává pedig a hetvenes évek végétől vált. (3) Az azt megelőző évtizedekben ugyanis a zsidóság második világháború alatti kálváriája nem kapott megkülönböztetett helyet a világégés során elszenvedett szörnyűségek között. A legtöbb európai ország, miután büntetőjogilag is felelősségre vonta azokat, akik a legkirívóbb háborús és emberiségellenes bűncselekményekben elmarasztalhatók voltak, évtizedekre feledni látszott az akkor történteket. A vasfüggönytől nyugatra fekvő országok megteremtették saját ellenállómítoszukat, miközben eltagadták szerepüket és felelősségüket Hitler hatalomra jutásában, megerősödésében és egyre agresszívebb politikájának eltűrésében, sőt támogatásában. Úgy állították be, mintha a második világháború kitörésének időpontjától kezdve hatalmas náciellenes ellenállási mozgalom forrasztotta volna egységbe megszállt országaikat. Múltjaik átértékelésével a nemzeti megbékélést célozták meg, és önbizalmat csepegtettek romba döntött országaik lakosságába. (4) A sok esetben kívülről rájuk kényszerített demokratikus viszonyok között, melyben minden állampolgár egyben választópolgár is, nem állt, nem állhatott a politikai élet szereplőinek érdekében sem Franciaországban, sem a Német Szövetségi Köztársaságban, sem Olaszországban, sem Ausztriában, sem Hollandiában stb., hogy a nácikkal, a fasisztákkal, illetve a megszállókkal szimpatizáló vagy csak együttműködő milliók szavazatait elveszítse. Még kevésbé állt érdekükben, hogy a zsidók kiűzésében, elhurcolásában, illetve elpusztításában aktívan, illetve passzívan közreműködők felelősségét, közömbösségét számon kérje. Maguk az áldozatok is hallgatni akartak. Először is, mert a csend jobban illik a szörnyű veszteségek elviseléséhez, mint a beszéd. Másodszor, mert mindaz, amin a deportáltak, meghurcoltak, megalázottak keresztülmentek, amit átéltek, a szabad világ körülményei között más értelmet kapott. Legtöbbjük nem tudott, és nem is akart beszélni. A legtöbbször ma sem ők beszélnek, hanem fiaik, unokáik. A második, harmadik generáció. És akikhez szólnak: az elkövetők és az egykor közömbösök leszármazottai. A személyes felelősség ma már csak egy-egy életben maradt aggastyán esetében vethető fel, a történések idején döntéshelyzetben lévők és támogatóik nincsenek életben. Ezért is kellett egy egész emberöltőt - 35-40 évet - várni ahhoz, hogy az európai zsidóság második világháború alatti sorsának alakulása a közfigyelem előterébe kerülhessen.

A nácizmus és a holokauszt tematizálása - az 1968-as prágai tavasz, a ˝humanizált szocializmus˝ eltiprása, a ˝harmadik világ˝ progresszív divatjának kifulladása után - éppen kapóra jött az USA és Nyugat-Európa baloldali értelmiségi köreinek, hiszen így megkerülhették a létező szocializmus gyakorlatával és a szocializmus jövőképének semmivé foszlásával való konfrontálódást, és megrendült identitásukat a már nem létező és semmilyen tényleges erőt felmutatni nem képes egykori nácizmussal, fasizmussal és antiszemitizmussal szembeni rendíthetetlen elutasítással vélték megerősíteni. (5) Ez az oka annak, hogy a Szovjetunió összeomlása után sem fordult figyelmük a kommunizmus ˝hideg valóságának˝ megismerése és feltárása felé, hanem - ha lehet - még intenzívebben hangsúlyozták és hangsúlyozzák ma is a náci rendszer embertelenségeit és a holokauszt szörnyűségeit. (6) Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Izraelnek - mely saját biztonsága és a nyugati világ érdekeinek védelmében megszületése pillanatától hősies harcot folytat a létezésébe belenyugodni nem tudó és nem is akaró arab országokkal - a holokauszt az egyik legfontosabb legitimációs bázisa. A holokauszt akkor tett szert igazi tömegbefolyásra, amikor az amerikai tömegkultúra tárgyává vált, amerikanizálódott (7), pontosabban: hollywoodizálódott. Ettől kezdve számit az USA legbefolyásosabb köreiben politikai halottnak az, akit az antiszemitizmussal hírbe hoznak. (8) De hasonló a helyzet az Európai Unió országaiban is. Mindezt figyelembe kell tehát vennünk akkor, amikor a ˝zsidókérdés˝ magyarországi sajátosságairól beszélünk.

A magyar és a többi, a vasfüggönytől keletre elterülő országban a kollektív üldözések korszaka nem zárult le a második világháború befejeztével. A rendszerváltozás után, amikor a magyar társadalom többi, súlyos megaláztatáson és üldöztetéseken keresztülment csoportja is szerette volna meghurcoltatásait a nyilvánosság elé tárni, kiderült, hogy az nem találkozik az üldöztetések iránt addig oly fogékonynak mutatkozó véleményformáló és médiaértelmiség nagy részének érdeklődésével. A kulákok, a kitelepítettek, a kommunistaellenes ellenállás tagjaiként halálra ítéltek, a hosszú évekre bebörtönözöttek, munkaszolgálatba hurcoltak, szilenciumba kényszerítettek, Szovjetunióba deportáltak sorsa nem volt érdekes. Az ő szenvedéseik nem váltak átélhető, katartikus, a társadalmat megrázó élményekké, mert az értelmiség egy jelentős csoportja - és ez a csoport a nyilvánosság túlnyomó részét befolyása alatt tartotta és tartja - nem volt érdekelt abban, hogy a kommunista diktatúra embertelen gyakorlata a széles nyilvánosság előtt lelepleződjön. Nem volt érdekelt benne, mert nem akart saját felelősségével és azzal a kérdéssel szembesülni, hogyan is szolgálhatott egy ilyen rendszert, és miért is hallgatott minderről a szörnyűségről. Ezért azokat az embereket, akik a kommunista diktatúra üldözöttei voltak, akár az ötvenes években, akár 56 után - és nem békültek meg a Kádár-rendszerrel, nem kötöttek vele kompromisszumot -, sikertelen, szánalmas, riasztó és legfőképp nevetséges szerencsétlenekként jelenítették meg. A Rákosi- és Kádár-rendszer ugyanis, melynek ők készséges kiszolgálói, sőt támaszai voltak - hiszen nem lehetett valaki a szigorú pártfelügyelet alatt álló tömegmédia, a tv, rádió vagy a vezető sajtóorgánumok, egyetemek, főiskolák vezető munkatársa, ha nem vetette magát alá a párt irányításának -, felfogásuk szerint csak annyiban szorult változtatásra, amennyiben az ő pozíciójuk és a társadalmon belül betöltött irányító szerepük változatlan maradhatott. A véleményformáló értelmiségnek a pártállami rendszeren belül álló és súlyosan kompromittálódott része tehát abban volt érdekelt, hogy a kommunista diktatúra kegyetlen valósága ne lepleződjön le az információtól évtizedeken keresztül elzárt szélesebb nyilvánosság előtt. Ellenérdekeltek voltak abban is, hogy a főbenjáró bűnöket elkövetők felelősségre vonása és elítélése - legyen az jogi vagy morális - megtörténjen. És abban is, hogy az 1944-től 1990-ig tartó idegen - először náci, majd szovjet - megszállást követően sor kerüljön Magyarország 20. századi történelmének a magyar nemzeti érdekek képviseletét alapul vevő újragondolására. Ehelyett taktikai megfontolásból a ˝zsidókérdést˝ helyezték előtérbe.

˝Ő nem a miénk˝ - írta az elkötelezetten szoclib publicista a világhírű magyar építészről, Makovecz Imréről szóló cikkében az ország legnagyobb példányszámú napilapjában. (9) A volt központi pártlap oldalán, az egykori pártközpont kegyeltje tollából ez a ˝miénk˝ azt jelentette, hogy azok, akik nem a pártállami rendszer, illetve annak utódpártja és szövetségese hívei, azok nem a mieink. Nem ˝nások˝. Így mondták ezt mindig a kommunista mozgalomban. Akkor még oroszul. Ha valaki ˝nás˝ volt, ˝hozzánk˝ tartozott: közülünk való volt, közünk volt hozzá. A többiekhez nem volt. Ilyen egyszerű volt a világ. Haladó erőkre és reakciósokra oszlott, antifasisztákra és fasisztákra. A ˝mieinkre˝ és azokra, akik nem a ˝mieink˝. Számukra a kommunizmus összeomlása után sem változott a helyzet. Vannak ők, a reakciós fasiszta antiszemiták ,és vagyunk ˝mi˝, akik minden erőnket megfeszítve küzdünk, hogy a ˝haladás ügye˝ ne vesszen el teljesen, és a ˝fasiszta erők˝ ne tudjanak győzedelmeskedni.

A ˝zsidókérdés˝ bedobása a köztudatba több előnnyel is járt. Először is, akikkel szemben a Kádár-rendszerben betöltött szerepükkel kapcsolatban kifogás fogalmazódott vagy fogalmazódhatott volna meg, ha történetesen zsidó származásúak voltak, zsidóságuk védőpajzsa mögé bújva támadhatatlanná váltak. Az pedig végképp megmérgezte a közéletet, hogy ettől kezdve minden jogos vagy jogtalan kritikát - érjen az ˝zsidót˝ vagy ˝nem zsidót˝ - antiszemitizmussá változtattak, bírálóikat antiszemitának, fasisztának bélyegezték, szélsőjobboldaliként állították be. Így bújtak ki az érdemi válaszadás és a jogosan felvetett kifogások esetén aktuálissá váló személyes konzekvenciák levonása alól. A rendszerváltoztatás után fellépő, a Kádár-rendszer alatt passzív vagy aktív ellenállást választó értelmiségiek egy jelentős részének antiszemitává bélyegzése azzal a közvetett előnnyel is járt, hogy a magyar belpolitikai életet nem ismerő, de a magyar viszonyok iránt érdeklődést tanúsító, zömében baloldali vagy liberális nyugat-európai és észak-amerikai értelmiségiek és a politikai közélet szereplői előtt minden további nélkül diszkreditálni lehetett az általuk többnyire ismeretlen, nem nómenklatúra-értelmiségieket. Antiszemitának lenni ugyanis, mint arra fentebb utaltunk, a világ fejlettebb részein felettébb szalonképtelen dolog, ugyanakkor egy antiszemitának vagy fasisztának bélyegzettnek szinte lehetetlen a címke tarthatatlanságát bizonyítania.

A rendszerváltoztatás időszakának legélesebb antikommunista retorikáját használó, a volt pártelittel és annak értelmiségi szárnyával a legkövetkezetesebb szakítást hirdető, magát liberálisként meghatározó volt demokratikus ellenzékiek kommunistaellenessége az 1990-es választásokig tartott. Abban a pillanatban, amikor a győztes Magyar Demokrata Fórum politikai képviseletük, a Szabad Demokraták Szövetsége nélkül alakított kormányt, a rendszerváltoztatásnál fontosabbá vált az általuk ˝mucsainak˝ és ˝bunkónak˝ minősített konkurens értelmiségi csoport ellehetetlenítése, mint a több mint negyven év alatt a társadalom minden szintjére beágyazódott, gazdasági és társadalmi hatalmát átmentett, sőt azokat - kapcsolati tőkéjüket kamatoztatva és helyzeti előnyüket kihasználva - újabb, most már tőkés pozíciókkal is kiegészítő pártállami struktúra lebontására tett kísérletek támogatása. Lehet, hogy abból a hamis és a helyzet teljes félreértésén alapuló feltételezésből indultak ki, hogy az általuk mindig is lenézett és lekezelt kommunista apparátcsikok, akik ezúttal éppen szocialista mezben versenyeznek, már csak fogatlan oroszlánok, s mint egy megvert sereg, önként alárendelik majd magukat a náluk sokkal nyugatiasabb, műveltebb, és képzettebb liberálisoknak, és mindezt belátva elfogadják vezető szerepüket? A választ nem ismerjük. Tény azonban, hogy úgy döntöttek: a ˝zsidókérdés˝ exponálásával és állandó napirenden tartásával diszkreditálják az újonnan felülkerekedetteket, és újra szalonképessé maszkírozzák a csak éppen elmozdítottakat. Mi sem természetesebb annál, hogy a társadalmi és politikai karanténba kényszerített pártállami elit kapva kapott a felkínált lehetőségen. (10)

A ˝zsidókérdés˝ eszkalálása és a politikai és közélet alapvető vízválasztójaként való interpretálása ugyanis lehetetlenné tette minden más szempont mérlegelését. A taktika az volt, hogy állandó ˝műbalhék˝ és provokációk, alaptalan és hamis állítások sulykolásával folyamatosan védekező pozícióba szorítsák a nemzeti-liberális-konzervatív, illetve nem kommunista és magát nem baloldaliként meghatározó kormányzó erőket. Törekvéseik eredményeként diszkreditálták a ˝magyar˝ és a ˝nemzeti˝ szavakat.

˝Esterházy Péter mondta, mégpedig a Magyar Zsidók Kulturális Egyesülete Társasági Körében, hogy Magyarországon értelmezhetetlen, ha egy író vagy egy politikus azt mondja, hogy magyar. Ha ilyent mond, valami másra gondol.˝ (11)

Céljuk érdekében visszanyúltak a ˝szociálfasizmus˝ elleni harc idején, még a húszas években szerzett tapasztalatokhoz, a harmincas években kimunkált ˝antifasiszta˝ és ˝népfrontos˝ harcmodorhoz, illetve a Rákosi Mátyás nevéhez fűződő ˝szalámitaktikához˝. Ennek a bolsevik technikának az a lényege, hogy médiafölényük segítségével ők - jelen esetben ˝az antiszemitizmus ellen harcolók˝ - határozzák meg, ki a megfelelő, illetve ki a szalonképtelen az ellenfél térfelén. Az ellenfélre gyakorolt nyomást - ha kell, direkt tömegakciók igénybevételével is - addig fokozzák, amíg az el nem határolódik az éppen kiszemelt ˝szalonképtelentől˝, illetve a vele szolidárisoktól. Ezzel a módszerrel ˝szalámizott˝ le Rákosi egyre újabb és újabb szeleteket az 1945-ös parlamenti választáson abszolút többséget szerzett FKGP-ből, és ezt az eljárást alkalmazzák a posztkommunista szocialisták és a balliberálisok is 1990 óta a velük szemben állók gyengítésére. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy megfelelő anyagi lehetőségeiket felhasználva ˝támogatják˝ az egyre újabb és újabb pártok és mozgalmak létrejöttét az ellenfél területén. A teljesen szétforgácsolódott jobboldallal szemben a baloldal - jelen esetben a posztkommunisták és a ˝liberálisok˝ - minden erejüket egyesítve, népfrontos összefogással, egyre nagyobb területet foglalnak el a politikai mezőben.

A kommunista utódpárt és a - valamikor legádázabb ellenlábasaiknak számító ˝liberálisok˝ - akikről az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc történetének egyik legkiválóbb angol kutatója, Bill Lomax, azt állítja, hogy a marxizmus-leninizmust csak formálisan utasították el, és valójában ˝liberális mezbe öltözött leninisták˝ (12) - összefogása tehát csak az első pillanatban meghökkentő és a legkönnyebben a két világháború közötti időszak terminológiájából jól ismert ˝antifasizmus˝ szellemének feltámasztásával lehetett és lehet igazolni. (13) Ha a legrosszabbtól kell tartani, ha a legszörnyűbb ellenséggel kell szembeszállni, akkor a kommunisták, a volt kommunisták - a harmincas évekhez hasonlóan - újra a ˝kisebbik rosszá˝ válnak. Koestlertől, aki belülről ismerte ezt a mechanizmust, tudjuk, hogyan is működött ez akkoriban: ˝Megtanultuk bebizonyítani, hogy bárki, aki nem ért egyet velünk, az a fasizmus ügynöke,...objektíve a fasizmus ügynökeként cselekszik.˝ (14) Ha tehát vállt-vállhoz vetve kell küzdeni a mesterségesen kreált és folyamatosan napirenden tartott ˝fasiszta veszéllyel˝ szemben, akkor nem kell, sőt nem is szabad arról beszélni, mi történt az elmúlt 45 év alatt. Legfőképpen az a kérdés nem merülhet fel, hogy ki mit követett el, miért felelős. A ˝fasiszta-antifasiszta˝ konfrontációnak az az előnye is megvan, hogy az egykori ellenzékiek szégyenkezés nélkül igazolhatják mind kül- mind belföldön, miért is fordultak szembe a rendszerváltoztatás-elitváloztatás követelményével, miért fogtak össze eddigi ellenségeikkel, miért igazolják őket visszamenőleg is, erkölcsileg, politikailag egyaránt. A fasiszta veszéllyel való riogatás, mely veszélytől mint utólagos nyilatkozataikból kitűnik - igazából egy percig sem tartottak, (15) a ˝zsidókérdés˝ állandó napirenden tartása - mely egyébként sem azelőtt, sem azóta soha nem érdekelte és nem érdekli őket-, nem volt egyéb legtöbbjük számára, mint gondos számítás, logikailag kikalkulált eredmény. (16) Nem vonom kétségbe, hogy néhány volt üldözöttel komolyan elhitették, hogy újból az életükre törnek, de az sem kétséges, hogy a háttérben illetve az előtérben állók egy jelentős része pontosan tudta, mi is a tényleges célja az úgymond ˝antifasiszta˝ harcnak. A sokszor kipróbált és legtöbb helyen bevált széles népfrontos összefogással azt célozták meg, hogy a választóvonal ne a rendszerváltoztatás mellett elkötelezettek és a régi rendszer átmentésében érdekelt erők közé kerüljön, hanem a mesterségesen gerjesztett, virtuális szélsőjobboldali veszély és a ˝demokráciát védő˝ posztkommunista-liberális erők közé, akik a Demokratikus Charta fedőszervezetben egyesültek. (17) Ezzel magyarázható, hogy mióta az antifasiszta összefogásnak hála a posztkommunisták és az egykori demokratikus ellenzék pártja, a Szabad Demokraták Szövetsége (18) közösen kormányozzák az országot, a ˝zsidókérdés˝ nem központi kérdés többé, a fasiszta veszély pedig egy szempillantás alatt elillant. A fasiszták hirtelen eltűntek, marginalizálódtak. (19)

Most, hogy Michael Wolffsohn: Deutschland Akte (Németország akta) című könyve megjelent, tudjuk - ezt a Stasi archívumokban végzett kutatásai alapján Wolffsohn minden kétséget kizáróan megállapította -, hogy az 1959. december 25. és 1960 januárja között a Német Szövetségi Köztársaságban észlelt 470 antiszemita megnyilvánulásból (falfirka, sírgyalázás stb.) álló ˝újfasiszta˝ kampányt a Stasi szervezte és irányította. Ugyancsak a Stasi XX/4-es főosztályának akciója volt, hogy a nyugat-német ˝szélsőjobboldali mozgalom˝ az 1961-es Eichmann-per idején nyilvános pénzgyűjtéssel kívánta támogatni Eichmann védelmét. Az anyagokból kiderült az is, hogy a szélsőjobboldal szervezetei mögött a Stasi állt, a költségeket ő fedezte, az akciókat ő tervezte és irányította. A pénzgyűjtő íveket ők nyomták stb. Ugyanez a főosztály a ˝J - akció˝ keretében gondoskodott arról, hogy egyrészt megfelelő ˝mocsokiromány˝, másrészt megfelelő számú ˝félelemlevél˝ kerüljön olvasói levelek formájában, a legfontosabb nyugatnémet lapokba. Wolffsohn azt is megemlíti, hogy azokat, akik már akkor a Stasi provokációját emlegették, a ˝mainstreamhez˝ tartozó ˝tévedhetetlenek˝ (vagy beavatottak) nevetségessé tették, és máig sem kértek tőlük bocsánatot. (20)

A történelem tapasztalatai azt tanítják, hogy rendszerváltoztatás csak akkor jár együtt az elit (21) széles körű cseréjével, ha azt forradalomi terror, vagy idegen győztes, esetleg megszálló hatalom kényszeríti ki. Békés rendszerváltoztatás általában sehol nem jár együtt a politikai, gazdasági és kulturális élet vezető pozícióiban lévők teljes körű leváltásával. De korlátozott, szimbolikus számonkérésre, és legalább a legexponáltabbak egy részének eltávolítására mindenképpen szükség lett volna. Hogy ez nem történt meg, azért súlyos árat fizetett és fizet az egész magyar társadalom. A jogkövető magatartás hiánya, a morális értékek devalválódása, a személyes felelősségvállalás relativizálódása a polgári demokratikus rendszer alapjait ássa alá. Semmi sem segíti jobban a törvénytelenség terjedését - írja a térséggel foglalkozó, amerikai-lengyel közíró, Anne Applebaum -, mintha a gazemberek elkerülik a felelősségre vonást és zsákmányukból remekül megélve beleröhögnek a nyilvánosság képébe. Az, hogy a múlt bűneit nem sikerült feltárni, sok millió ember számára azt bizonyítja, hogy nem éri meg tisztességesnek lenni. Vagyis minél bölcsebb volt valaki, annál inkább kollaborált. A tisztesség nem fizet jól, a korrupció igen. (22)

Ahogy a holokauszt idején elkövetett embertelenségekkel - ha egy emberöltővel később is, de - elkövetkezett a szembenézés ideje, úgy a kommunizmus alatti becstelenségekről is számot kell majd adni. És akkor azokat is erkölcsi felelősségre vonják majd, akik a rendszerváltoztatás megakasztásáért, a teljes posztkommunista elit hatalmon tartásáért a reprivatizáció és mindenfajta számonkérés elszabotálásáért is elmarasztalhatóak. És beszámoltatják majd őket arról is, miért használták az antiszemita - antifasiszta tematikát a posztkommunista hatalomátmentők érdekében. Pedig jól tudták, hogy Auschwitz óta végletesen más értelmet kapott az antiszemita uszítás. És az antiszemita uszítással való játszadozás?

 
Jegyzetek:

(1) A népi-urbánus vitáról a legújabb figyelemre méltó kötetet Fricz Tamás publikálta. A népi-urbánus vita tegnap és ma. Politikatörténeti füzetek VII. Napvilág kiadó, 1997.
(2) L. erről. Pelle János: A zsidó reneszánsz esélyei a rendszerváltás után. in: Holocaust emlékkönyv. A vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából TEDISZ, Budapest 1994. 384-385.0.
(3) 1964-65-ben került sor a frankfurti un. Auschwitz-perre, Willy Brandt 1970-ben hajtott térdet a varsói gettóemlékmű előtt. Emlékezetes az 1978-as Fibinger-ügy, amelyben Baden-Würtenberg tartomány CDU miniszterelnöke kénytelen volt náci múltja miatt lemondani hivataláról, valamint a náci háborús bűnök elévülési idejének meghosszabbításáról szóló rendelet, amely egybeesett a ˝Holocaust˝ című amerikai televíziós sorozat NSZK-beli vetítésével. (1979. január, 1982 novembere stb.)
(4) L. erről bővebben: Tony Just: A múlt más világ. 2000. 1993. szeptember. 5. évf. 9. szám. 11-21 o.
(5) A nyugat-európai értelmiség, mindenekelőtt a francia baloldaliak Moszkvával kol¬laboráló részéről és a múlthoz való viszonyulásukról 1. részletesebben Alain Besancon: Forgotten Communism. Commentary, 1998 január
(6) Besancon fent idézett tanulmányában megemlíti, hogy Franciaország egyik vezető délutáni lapjának nyilvántartása szerint 1990-97 között 480 alkalommal fordult elő a ˝nácizmus˝ , és 7 alkalommal a ˝sztálinizmus˝ kifejezés. ˝Auschwitz˝ 105-ször, ˝Kolima˝ 2-szer. Az ˝ukrajnai mesterséges éhínség˝ - melyben becslések szerint csak 1933-ban 6 millió ember vesztette életét - egyszer sem.
(7) Alvin H. Rosenfeld: The Americanization of the Holocaust, Commentary, 1995. június, 99/6 35-41. o.
(8) Georges W. Ball-Douglas B. Ball: The Passionale Attachement. America ´s In- volvment with Israel. W.W. Norton New York, London, 1992 Az AIPAC (American Israel Public Affairs Committee) lobby- szervezet rendszeresen készít ˝ellenséglistákat˝, melyekre azok a politikusok kerülnek fel, akik nem Izrael-barát vagy nem arab-ellenes kijelentésre ragadtatták magukat. 217. o.
(9) P. Szűcs Julianna. Népszabadság , 1995. XI. 20. P. Szücs Juliannát 1983 szeptemberében nevezte ki a pártközpont a Mozgó Világ című folyóirat főszerkesztőjének, mert a lap előző vezetésének politikai nyitottságát nem volt hajlandó tovább tűrni. P. Szűcsöt és lapját ezért széles körű értelmiségi bojkott sújtotta.
(10) ˝Azok közé a liberális értelmiségiek közé tartozom, akik írásaikkal és tetteikkel egyaránt komoly segítséget nyújtottak az MSZP-nek, hogy az kitörhessen az elzártságból. Ami azt illeti, ezt ma sem bánom.˝ György Péter (SZDSZ) Több mint bűn, hiba Népszabadság, 1997. XII. 15.
(11) Mazsike hírlevele, 1996. VII. szám.
(12) Bill Lomax: The strange death of ˝Civil Society˝ in Post Communist Hungary, Journal of Communist Studies and Transition Politics. Vol. 13. No. 1, March 1997
(13) Ez az antifasiszta retorika persze a szovjet-német barátság időszakában (1939-1941) szünetelt.
(14) Arthur Koestler: A bukott Isten. 2000, II. évf. 7-8. szám. 36.o.
(15) Az SZDSZ egyik főideológusának számító Tamás Gáspár Miklós (1990-1994-ig országgyűlési képviselő) 1996. május 7-én a 168 órában így nyilatkozott: ˝Én soha nem állítottam, hogy ezek a mozgalmak olyan rettenetesen veszélyesek lennének, hogy a szélsőséges torgyánisták, csurkisták és szabóbercik megdöntenék a köztársa¬ságot.˝ Ugyanő 1944. július 23-án a Magyar Nemzetben: ˝1992 őszén, aki nem gondolta azt, hogy a demokrácia veszélyben van, annak elment az esze.˝ in: Tóth GY. László: kádárizmus örökösei és a polgári Magyarország. Kairosz, Budapest, 1997. 276 o.
(16) Az 1994-es Gallup felmérés adatai azt mutatták, hogy a parlamenti pártok közül a posztkommunista utódpárt, az MSZP tagsága körében mértek a leginkább antiszemita beállítottságra utaló válaszokat. Az is közismert tény, hogy az MSZP ifjúsági szervezete, a Baloldali Ifjúsági Társulás az 1990-es parlamenti választások idején a Fidesz plakátjait ˝Zsidesz˝ szövegekig! festette át, és falfirkák formájában is terjesztette ˝szóleleményét˝, miután azt az 1989-es szilveszteri ˝Népszabiban˝ is publikálták. Kövér László, a Fidesz Magyar Polgári Párt alelnökének nyilatkozata. Ma¬gyar Demokrata 1998/6. 310 o. A BIT akkori vezetője, a ˝tréfás kedvű˝ Kiss Péter, ma az MSZP-SZDSZ kormány munkaügyi minisztere.
(17) A Demokratikus Chartát 162-en bocsátották ki 1991. szeptember 26-án. Köztük: Konrád György (SZDSZ), Vitányi Iván (MSZP), Szabó Zoltán (MSZP), Hegyi Gyula (MSZP), Donáth László (MSZP), Gerő András (SZDSZ), Pető Iván (SZDSZ), Jancsó Miklós (SZDSZ), Fodor Gábor (FIDESZ, később SZDSZ), Surányi György, Bokros Lajos (MSZP), Nyers Rezső (MSZP) stb. A Chartához csatlakozott pl. a szélsőbaloldali Münnich Ferenc társaság is. Amikor Antall József miniszterelnök Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét a kormányellenes Demokratikus Charta aláírása miatt elnöki posztjáról leváltotta, a Charta fizetett hirdetéseket közölt a sajtóban ˝Így járhat mindenki!˝ szöveggel.
(18) ˝A mai SZDSZ annak idején baloldali ellenzékként szerepelt. Ezt a szót használták még hetvenes években is. Később Haraszti Miklós kitalálta a ˝demokratikus ellenzék˝ kifejezést...egy ideális szocialista alapról bírálták a Kádár-rendszert. Erről a szocialista álláspontról aztán egy harmadikutas álláspontra helyezkedtek Bibó István nyomán A lengyel Szolidaritás hatására a munkásönigazgatást hirdették. Végül ki¬kötöttek a kapitalizmus képviseleténél. Mindig azt hangoztatják, hogy nekik, csakis nekik van igazuk, soha el nem ismernék, ha tévednek...(az SZDSZ) valójában egy bolsevik módon szerveződő párt. Amikor a bolsevik szót használom, eszembe sem jut valamiféle ideológiára gondolni. A szervezet felépítése bolsevik. Hogy néhány ember dönt mindenről... arisztokratikus a mentalitásuk. Mindenkinél okosabbnak tartják magukat.˝ Krassó György nyilatkozata, Dátum 1990. IV. 5.
(19) ˝1994-ben a szocialista-liberális kormány hivatalba lépésével ideiglenesen megszűnt a hivatalos antiszemitizmus˝ Tamás Gáspár Miklós: A magyar kérdés másodszor. Magyar Narancs, 1997. X. 9.
(20) Tamás Gáspár Miklós , az SZDSZ egyik frontemberének és ideológusának véleménye szerint tehát az Antall-Boross kormány időszaka alatt Magyarországon hivatalos antiszemitizmus volt! Ezzel egybecseng Hajdú János (MSZP országgyűlési képviselő 1994-98) véleménye is: ˝ A koalíciós pártok tagjainak túlnyomó része garancia a humanista antifasiszta minimumhoz˝, amit a Haladó Erők Fórumán fogalmazott meg, in: Magyar Nemzet, 1995. XII. 11. Hajdú János a pártállami Magyar Televízió legfontosabb politikai magazinjának főszerkesztője volt, a rendszerváltást megelőzően a Magyar Népköztársaság Svájci nagykövete. Értelmiségi körökben hírhedt volt Csoóri Sándort támadó fellépése miatt (Élet és Irodalom, 1983. IX. 16), mely után Csoórit szilenciumra ítélték. Erről részletesebben: Révész Sándor: Aczél és korunk. Sík könyvkiadó, 1997. 316-320 o.
(21) Schmidt Mária: Az antifasiszta NDK. Magyar Nemzet, 1996. VIII. 16.
(22) Az elitet itt nagyon leszűkített értelemben használom. Kormányzati, gazdasági, politikai és kulturális vezető pozíciókat betöltőeket értek alatta.

Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.