Máthé Áron: Schmidt Mária Politikailag inkorrekt

Megjelenés helye: konzervatorium.blog.hu
Megjelenés dátuma: 2011-03-23

A könyv Schmidt Mária 2002 és 2010 között megjelent írásainak válogatása, négy nagyobb egységbe rendezve. Látszólag teljesen eltérő témák jelennek meg a könyvben: a második világháborútól kezdve a Gyurcsány-korszakig sok mindenről esik szó. Valójában nagyon is kapcsolódó gondolatok láncolatáról van szó, amelyek a címben megjelölt központi kérdést járják körbe: mi az a politikai inkorrektség?

Európa ébredése
 
Az első nagy egységben szinte kizárólag történelmi témákkal találkozhatunk. Az európai közelmúlt értelmezésénél a kulcs még mindig a második világháború. Ez a küzdelem a mai napig szent háborúként jelenik meg a történelemkönyvekben, s éppen ezért az eredményei is szentek számítanak. Ez azonban akadályozza egy erős Európa felépítését, tekintve, hogy a vesztesek nem semmisültek meg, hanem továbbélve folyamatosan vezeklésre kényszerülnek, s a háborút lezáró rendezés terhét is viselik. Ez a világrend – amely a jaltai konferenciáról kapta a nevét – azonban cseppet sem volt „szent”. Olyannyira nem, hogy amint a szerző is rámutat, az egyik létrehozó fél, az amerikaiak képviselői a legmagasabb szinten bocsánatot is kértek azért, ami ott történt. A Münchentől Teheránon át Jaltáig tartó kufárkodás Közép-Európa népeivel szégyenteljes örökség. Az angolok, akik nyegleségükkel és arroganciájukkal elindították a folyamatot, soha nem kértek bocsánatot. Pedig lett volna miért. A teljesíthetetlen garanciákért, vagy éppenséggel a hírhedt százalékos egyezményért, amelyet Sztálin és Churchill firkantott fel egy cetlire. A könyvet olvasva felmerül az emberben a kérdés: Churchill, minden tehetsége mellett, tényleg született bajkeverő és cinikus politikus volt? Örökségét eddig csak a világháborús „győzelemmel” mérték, s kevés szó esett pálfordulásairól, az angol birodalom lebontásáról és Közép-Európa elárulásáról.
 
Márpedig győztesnek lenni nehéz, hiszen ahogy a könyvben olvashatjuk, „a győzelem azzal áltat, hogy minden szándékunk jó, minden tettünk helyes, a győzelem által igazolt volt˝. Néha azonban a győztes pozíció mellé is kérdőjeleket kell tenni. Azok a népek például, akik Magyarország körül laknak, egyszerre vállalják fel a náci és a kommunista múltat, a vesztes és a győztes létet. Ez a kollektív „duplagondol” megdöbbentő jelenség, de egyúttal, bizonyos szempontból, irigylésre méltó is. Nálunk, magyaroknál nincs ilyen probléma, mi csak vesztesek vagyunk. Erre épült a kommunista diktatúra, ezt sulykolták évtizedekig. Ehhez járult, hogy az 1956 utáni megtorlás széttépte a magyar társadalom hálóját, sokkal durvábban, mint ahogy előtte azzal Rákosiék egyáltalán megpróbálkoztak A kádári „konszolidáció” pedig ezt az atomizált, közösségellenes létformát konszolidálta.
 
Ehhez kapcsolódva talán nem túlzás megállapítani: a könyv egyik célja a magyar történelmi tudat helyreállítása. A diktatúra évtizedei alatt, sőt azt követően is, Magyarország szerepét, a kihívásokra adott válaszait egyszerűen nem emberi mértékkel mérték, hanem a baloldal fölényes és lehetetlen elvárásai szerint. A kommunizmusra ugyanis az emberi mérték hiánya a jellemző. Természetes, hogy a materialista alapokon nyugvó emberkép valójában emberellenes, hiszen leválasztja az ember nem-anyagi természetét, annak meglétét is tagadja, számokká silányítja az embert. Pedig a kommunizmus az „ember” meghaladását ígérte. Úgy képzelték, hogy az új ember kovácsa a kommunista párt lesz, de csak annyit sikerült bizonyítani, hogy ahonnan kiiktatják az Istent, ott az ember sem maradhat meg.
 
A könyv egyik nagy tanulsága ezért a kommunista diktatúra mérhetetlen és nevetséges ostobasága, amit csak a terror segítségével tudtak lenyomni az emberek torkán. Ehhez kapcsolódik az a lényeges ténymegállapítás, hogy Sztálin csak beteljesítette Lenin művét. Nem arról volt szó tehát, hogy az eszme valahol félresiklott, rosszul valósították meg, mivel a kezdetektől a terror volt az egész rendszer fennmaradásának elméleti és gyakorlati alapja is. Ehhez járult még a múlt és a jelen értelmezési keretének kisajátítása. Ez a fabrikált értelmezési keret sokkal lassabban bomlik szét, mint ahogy maga a szovjet blokk szétesett. Részben ezért, részben pedig kommunista rezsimek elterjedtsége miatt kell igazat adnunk a szerző azon, politikailag végtelenül inkorrekt állításának, mely szerint a kommunizmus sokkal nagyobb veszély jelent még ma is, mint a nácizmus.
 
Nem kicsit nagyon!
 
A kommunizmusnak ez a veszélyessége mutatkozott meg a Gyurcsány-korszak idején. Ezekben az években a kormányzó pártok ismét megpróbálták az emberi létezést számok közé szorítani. Megint olyan csapat kezébe került a hatalom, amelynek Magyarország csak „működési területe” volt, s a nemzet, a haza fogalmával nem tudtak mit kezdeni. A történelmi traumák feloldása helyett újabbakkal terhelték a magyar köztudatot. A balliberális narratívára továbbra is jellemző volt a rossz vélemény Magyarországról, a civilizálási kényszerbetegség. Ezzel részben összefüggő irány volt a kommunista múlt rehabilitálása. Sőt, hovatovább a kommunista jelen rehabilitálásáról kellett beszélni a Gyurcsány-korszakban. Ezt kísérte a hazudozás és az elnyomás. Politika és erkölcs ismét, hivatalosan elszakadt egymástól. Pedig ennek a kettőnek együtt kell járnia, ez a XX. század legnagyobb tanulsága – állapítja meg a szerző. Politika és erkölcs elválasztását a „politikailag korrekt” kifejezés bevezetése mutatja meg a legjobban. Lehet, hogy egy gondolat egyébként nem korrekt, de politikailag, úgy igen. A politikai korrektség azonban nem korrekt a szó szoros értelmében sem, mivel nem alkalmas a valóság leírására. A könyv elemzései viszont épp ellenkezőleg, a tapasztalati valóság leírásán alapulnak. Így méltán tekinthetjük a múlt században üldözötté vált „common sense”, azaz a közönséges, normális érzék, érzékelés kiáltványának.

Esztétika, politika, kultúra
 
A normális érzék torzult el Európa vezető hatalmánál is. Ahogy a könyvben olvashatjuk: „Németország értelmiségi elitjének egy jelentős része azonban évtizedek óta szinte rituálisan naponta újraidézi a nemzetiszocialista szégyenmúltat. És a kizárólagossá tett nemzetiszocialista múlt mérgével mérgezi magát és Európát˝. Ez a hatvannyolcas örökség dominanciájának köszönhető, az öngyűlöletnek, ami a náci bűnök abszolutizálásán alapszik, miközben minden más tömeggyilkosságot relatívnak tekint, azokra tud mentséget találni. A kollektív bűntudat ma a német identitás része, ami azért is abszurd, mivel lassan a német lakosság egyötöde más gyökerekkel rendelkezik. Az egyik abszurditás – a németek kollektív bűnössége – áldozatul fog esni a szintén 68-as gyökerű másik abszurditásnak, a multi-kulturalizmusnak. Eközben a holokausztot a világtörténelem központi eseményeként értelmező narratíva Németországban is szembesülni kénytelen a kommunista rendszerek bűneinek kimondására, a felelősök megnevezésére irányuló igénnyel. A könyvben szó esik a buchenwaldi koncentrációs táborról, amit a nácik után a kommunisták üzemeltettek tovább: mégis, jellemző módon a két diktatúra folytonosságát és kapcsolódását elleplező módon van az emlékhely megszerkesztve.
 
A könyv nem marad adós a 68-asok világának leírásával sem. A szerző megállapítása szerint a 68-asokat „a forradalom maga érdekelte, a hogyan tovább-bal már nem bíbelődtek”. Az ő forradalmuk főleg szüleik generációja ellen irányult. Mivel a Szovjetunió és csatlós államai a prágai bevonulás óta nem gyakoroltak a korábbihoz hasonló vonzerőt, ezért más, egzotikus tájak felé fordult az érdeklődésük. Hátha ott megszületik az Utópia, a nemes szívű vademberek között! Lényegében mindegy volt nekik, hogy mi, csak ne európai tradíció legyen, hanem a permanens forradalom. Ennek mentén egy illuzórikus világ, egy virtuális valóság épült ki köreikben, amit a józan érzék és az érzékelés elvesztése jellemzett. Ez az identitás hiányát, sőt elutasítását is jelentette – ez lett az „ellenkultúra”. Mégis, a 68-as ellenkultúra melléktermékei – a szexuális forradalom, az ifjúsági kultúra és a könnyűzenei világ – mérte a végső csapást a szovjet világra. Az öregedő és vagyonosodó 68-asok az „ellenkultúra” ideológiája mentén megpróbálkoztak új identitások piacra dobásával is. Az szerző ezeket a „jóléti identitás”, a fogyasztói világ és a bandakultúra mentén határozza meg. A hagyományos közösségi kultúra elleni fellépés azonban súlyos károkat okozott, hiszen „a közösséget kultúrája védi meg a káosztól”. A közösségi kultúra alapjai az emlékezés, az emlékezet, és az eredetmítoszok. Ezek napjainkban zajló, folytonos megkérdőjelezése – a divatos mítoszrombolás – egy állandó csapássorozat amúgy is gyenge lábakon álló identitásunkra.
 
Yes Future
 
Miért van erre lehetőség itthon? Elsősorban azért, mert „a kommunista rendszer összeomlását nem követte elitváltás, és úgy a reprivatizáció, mint az igazságtétel elmaradt”. A rendszerváltás évének – amelyet annus mirabilisnek is neveznek – kegyelmi pillanatában sajnos elmaradt a legfontosabb csoda: nem sikerült az új rendszerben egyértelmű meghatározni, hogy mi a jó és mi a rossz. A sugalmazott üzenet szerint tisztességesnek lenni továbbra sem érte meg, és a közösség ügyeivel – a politikával – foglalkozni hülyeség. A kádári depolitizálás még mindig élő gyakorlat volt egy olyan rendszerben, amelynek legalapvetőbb jellemzője kellett volna, hogy legyen a közbizalom és az együttműködés. A szerző mégis úgy foglal állást, hogy rendszerváltás maga ennek ellenére sem tekinthető kudarcnak, és nem is szabad, hogy ismét egy kudarcként felfogott eseménnyel „gazdagítsuk” amúgy is gyenge lábakon álló, a kudarcokon siránkozó történelmi tudatunkat. A rendszerváltás ugyanis lehetőségeket adott, olyan lehetőségeket, amelyekre azelőtt, a kommunista diktatúra időszakában nem volt példa. Mindezen túl, a jogállami keretek és a pluralizmus puszta létezése is a diktatúra örököseinek ellenében dolgozik.
 
A diktatúra örökösei és a velük szövetkezett értelmiség nemcsak gazdasági értelemben, de szellemileg is igyekszik a befolyása alatt tartani Magyarországot. A szerző ennek a szellemi élcsapatnak a számát néhány tucatra teszi – ők, akik megszabják, hogy mi fér bele a politikai korrektség fogalmába, és gondoskodnak arról, hogy a magyar közgondolkodás a „helyes irányba terelve” maradjon. Ez a maroknyi szellemi kommandó szervesen kötődik a nemzetközi élcsapathoz, a társutas gondolkodók örököseihez, akik magukat tévedhetetlennek mutatják. „Amikor beszélnek, maga a tudomány szólal meg” – olvashatjuk a megsemmisítő megállapítást. Ugyanaz a mentalitás, ami a szocialista, tudományosan megtervezett jövőt nyilatkoztatta ki, akár Keleten az állampártok fórumain, akár Nyugaton a marxista 68-asok egyetemi vagy más tudományos köreiben. Ennek a mentalitásnak a képviselői arrogánsan, a többség véleményét elnéző mosollyal átlépve erőltetnek bármit, ami szemben áll az európai hagyományok döntő részével. Ez az ellen-kultúra lényege. Máshogy, mint szó szerint értelmezni nem is érdemes. Kettős mércéjük viszont lehetetlenné teszi a könyv lapjain felbukkanó kérdések megvitatását: hova jutottunk? Kik vagyunk, honnan jövünk, hova tartunk? Lesz-e erős vagy egyáltalán, csak élhető Európa nemzeti identitás és beágyazott keresztény egyházak nélkül? Aki véletlenül ezekre nem a szellemi élcsapat válaszait adja, az megkapja a kitaszítottságot jelző bélyeget: rasszista, kirekesztő, fasiszta, antiszemita.
 
Csakhogy a valóság rácáfol a bűvszavak ismételgetésén alapuló értelmezési monopóliumra. A 21. század első évtizedének végére kiderült, hogy a multi-kulturális „szekularizált” társadalom működésképtelen. Erre azonban a politikailag korrekt paradigmában nincsenek válaszok, sőt, az erre vonatkozó kérdések feltevése is egyenlő a gondolatbűn elkövetésével. A könyv alcíme – „Esszék diktatúráról és demokráciáról” – így kapcsolódik össze a politikai korrektség fogalmával. Ahol a politikai korrektség az úr, ott szellemi diktatúra létezik, amely a „felvilágosodás”-, és később a marxista baloldal gondolkodóinak erőszakos civilizátori viselkedésében gyökerezik. Azonban az európai polgároknak lassacskán elegük lesz a rájuk kényszerített irrealitásból. Otthont akarnak maguknak, az európai nemzetek otthonát.
 
Erről szól a könyv. Az otthonunk újrafelfedezéséről. Identitásunk visszaszerzéséről. Arról, hogy az a politikailag inkorrekt, aki a véleményformáló értelmiség által ráosztott szerep helyett mer önmaga lenni.

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt - Esszék diktatúráról és demokráciáról. XX. Század Intézet, 2010

Utoljára frissítve: 2011. március 23.  16:18


Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.