Körmendy Zsuzsanna: Hódolat George Orwellnek (szerk., előszó: Schmidt Mária)

Szerző: Körmendy Zsuzsanna
Kiadó: XX. Század Intézet
Megjelenés dátuma: 2003

A GONDOLKODÁS BÁTORSÁGA

Előszó

George Orwell nem is létezett. Paraván ez a név, amely mögé Eric Blair elrejtőzött. Sikeresen, mert alig maradt utána valami. Nincsenek meg használati tárgyai, se dolgozószobájának berendezése, de még csak szemüvege vagy kedvenc tolla se maradt az utókorra. Néhány fénykép és az írásai. Ez minden. Minden ez. Blairként született, élte le gyermekkorát, és Blairként is halt meg. George Orwell sírkövén Eric Blair nevét találjuk.
Orwell nem halt meg, nincs is sírja. Blair őt hagyta ránk. O a hagyaték.
Amikor Blair írni kezdett, még nem húzódott be Orwell mögé. Csak még nem árulta el magáról, hogy műveit Orwell írja, Orwell alkotja meg. Miért volt Blairnek, ennek a vakmerőségig bátor férfinak szüksége Orwellre? Szeméremből? Családja, szerettei féltése miatt? Vagy, mert annyira nem bízott tehetségében, hogy először álnéven próbálkozott? Ennyire félt volna a visszautasítástól? S aztán, mikor Orwell nevet szerzett magának az irodalomban, már nem akart változtatni? Vajon Orwell közéleti és közvéleményformáló bátorsága és Blair visszahúzódó passzivitása közül melyik volt az igazibb énje? Blair korának gyermeke volt, Orwell pedig a kortársunk. Blair nem alkotott semmit, minden mű, minden leírt mondat Orwellé. Blair „csak˝ Orwellt alkotta meg, hogy a művek önmagukért beszéljenek.

Beszélnek is. Nem hullottak ki az idő rostáján. Orwell műveivel Blair is velünk maradt. Szerencsénkre, mert nagy szükségünk van mindkettőjükre.

Orwell írásai csak az utóbbi két évtizedben jutottak el a magyar olvasóközönséghez. Az aggkori szakaszában egyre puhuló diktatúra végóráiban leghíresebb könyvei, a „kultuszmunkák˝, az Állatfarm és az Ezerkilencszáznyolcvannégy szamizdatként terjedtek, és szerezték maguknak az első híveket. A kommunizmus összeomlása után sorra jelentek meg Orwell írásai, fogadtatásuk azonban feltűnően hűvös maradt. Úgy tűnik, a posztkommunista véleményformáló elit nem tudta Orwellt beszuszakolni politikailag korrekt kánonjába. Kettős mérce nélküli totalitarizmus-ellenessége, kérlelhetetlen igazmondása, mellyel sorra leplezi le azokat a hazugságmítoszokat, amelyekhez a posztkommunisták még ma is fog-gal-körömmel ragaszkodnak, kényelmetlenné teszik. Kínos számukra az író, aki mindig politizál, mindig az igazság oldalára áll, pontosan kérdez, és pontos válaszokat fogalmaz.
A baloldal nem tudja, és nem is akarja vállalni a par excel-lence baloldali Orwellt, a spanyol polgárháború önkéntesét, a huszadik század egyik legfontosabb, legnagyobb hatású alkotóját. Ahogy a mondás tartja, nem tudják sem lenyelni, sem kiköpni.

Hallgatnak, mert Orwellről mindenki hallgatni kényszerül, aki nem tudja, ki is ő, és mit képvisel. Aki nem tisztázza viszonyát a múlthoz, akinek nincs jövőképe. Körmendy Zsuzsanna írja: „Minden olyan magatartás, amely önmagát a múltról leválasztja, a jövőtől pedig elszigeteli, szabadság ellenes˝. Azok tehát, akik megszokták és élvezik a hatalmat, amit kizárólag saját érdekükben használnak, nem kedvelik Orwellt, aki a múltnak kitüntetett jelentőséget tulajdonított. Ő az ilyen „pragmatikusukat˝ „hedonistáknak˝ nevezi. Hedonisták, mert a szocialista tanok összes felesleges sallangját lehántva, kizárólag az anyagi jólétre vonatkozó jövendöléseket veszik immár komolyan. Orwell - mutat rá a szerző - nem egyszer foglalkozik esszéiben azzal, hogy a baloldal ideológiáiban, mint minden népboldogító tanban, az élet lényegének jólétté egyszerűsítése jelenik meg. Az ígéret, hogy „a következő sarkon már ott van valamiféle paradicsom˝. A kommunizmus több mint hét évtizedes kísérlete után ma már bizonyított tény, hogy az általános jólétre vonatkozó ígéretek nem teljesíthetőek. Az egykori kísérletezők ezt belátva minimálprog-ramra váltottak: ők szeretnének jól élni.

Magyarországon már a Kádár-rendszer kulcsszavai is a fogyasztás és a jólét voltak. Az 1956 forradalmát és szabadságharcát követő ázsiai kegyetlenséggel végrehajtott példátlan megtorlás után a kommunisták azt ajánlották a reményvesztett és végsőkig elkeseredett magyar népnek: ne szóljon bele a politikába, cserébe többet fogyaszthat, anyagilag gyarapodhat. Ha tartja a száját, és nem „ugat˝, nem „ugrál˝, még akár kispolgári jólétet is elérhet egy-két évtized alatt. Ez a depoli-tizációs beidegződés tehát majd félévszázados hagyományra tekinthet vissza Magyarországon. Ma, sokszor ugyanazok, ugyanezt az ismerős receptet kínálják. Ne beszéljünk múltról, ne beszéljünk jövőről, lehetőleg a máról sem, csak a „jólétről˝, a fogyasztásról, és a múltból elég lesz annyit beismerni, hogy az anyagi javak elérésében sajnos mégsincs esélyegyenlőség. Ezt el kell fogadni, politizálni pedig nem érdemes.

De Orwell nem ezt sugallja. Orwell mindig politizál. „Úgy vélem, az embernek muszáj politizálnia, muszáj valaminek a párrtjára állnia, vagyis el kell ismernie, hogy vannak olyan ügyek, amelyek valóban előbbre valóbbak a többinél˝ - írja.

Aki Körmendy Zsuzsanna kiváló esszéjét elolvassa, az nemcsak Orwell regényeinek és esszéinek világában fog könnyebben tájékozódni, hanem pontosan megérti, hogy az életművel kapcsolatban mi ennek a kínos hallgatásnak, kényelmetlen feszengésnek az oka. Nem hagyományos irodalomtörténeti elemzéssel találkozunk, inkább egyfajta szenvedélyes oknyomozással, mely egyszerre szól irodalmi és irodalmon túli kérdésekről. Egyszerre szól az íróról és az életműről. De szól azokról is, akiknek Orwell kellett, és azokról is, akik rettegtek a hatásától. Azokról, akiknek ma sem kell, és azokról, akiknek szükségük van rá.

Ez a könyv tehát rólunk is szól. Igen rólunk, magyarokról, a mi huszadik századunkról, a mi megcsalt álmainkról, megpróbáltatásainkról, megaláztatásainkról és félelmeinkről.
És igazságainkról. Mert Orwell mindig igazat írt, mindig az igazságot kereste, az igazságot mutatta fel. ˝Azért írok, mert van előttem valami hazugság, amit le akarok leplezni˝ - írta egy helyütt, máskor így biztat minket: ˝Az igazság akkor is létezik, ha tagadják˝.

S nekünk nagy szükségünk van a biztatásra. Hosszú időn keresztül éltünk hazugságban. A diktatúra elviselhetetlen évtizedei és a kibírható időszakai egyvalamiben tökéletesen azonosak voltak: mindkét szakaszban fuldokoltunk a ránk ömlő hazugságoktól. Akik jónak látták Orwellt betiltani, hazudtak a múltról, a jelenről, a jövőről. Akár volt tétje, akár nem. Még a természeti katasztrófákról is hazudtak. Minden gyermek és felnőtt fejében ott ült a váltóőr, aki azonnal hazugságra váltott, amint „gondolatbűnt˝ szimatolt. Igazat csak otthon vagy a legszűkebb baráti körben lehetett mondani, de még így is számolni kellett a veszéllyel, hogy Nagy Testvér lát minket és figyel. A véletlenül vagy szándékosan kimondott igazságokat a Gondolatrendőrség számon tartotta, és ha nem bosszulta meg rögtön, akkor zsarolásra előbb-utóbb fölhasználta.

Az igazságtól azok rettegnek, akiknek hatalma hazugságon és csaláson alapul. Erőszakra is elsősorban nekik van szükségük. Magyarországon az utóbbi félévszázadban kétszer voltak kénytelenek beismerni az igazságot, mind a kétszer végzetes következményekkel járt a számukra. Amikor 1956-ban Hruscsov példáján felbuzdulva az államférfiakká válni soha nem képes komisszárok utat engedtek az igazság néhány morzsájának, Magyarországon megrendült a kommunista rendszer. Rajk László és kivégzett társai újratemetésén a bukásra ítélt rendszer bukott eszméjét jelképesen el is földeltük. A forradalom és szabadságharc vérbefojtása után a megszállók és quislingjeik újra hazugságokra alapozták uralmukat, s megfogadták, hogy többé nem kísérleteznek: az igazságot soha többé nem engedik napvilágra.

így múltak el évtizedek. És elérkezett egy második nagy újratemetési szertartás napja. Lehetett számítani arra, hogy ismét megtörténik egy jelképes elföldelés. Így is lett: amikor 1989. június 16-án újratemettük a forradalom mártír miniszterelnökét, elföldeltük mellé a Kádár-rendszer hazugsághalmazát is.
Orwell tehát rólunk és hozzánk szól. Csak a legjelentősebbek képesek félévszázad távolából érvényes művekkel szólni hozzánk. Akik a felszínt nézik, de a dolgok lényegéig látnak.

Schmidt Mária

Utoljára frissítve: 2009. január 23.  15:10


Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.