BESZÉD BALATONFÜREDEN, A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATAINAK EMLÉKNAPJA ALKALMÁBÓL

Megjelenés dátuma: 2017-02-24

Minél többet foglalkozunk a magunk mögött hagyott száz esztendő történetével, annál megmagyarázhatatlanabbá válik maga a XX. század. Nincs jobban dokumentált korszaka az emberiség történetének, és lám: még az emberáldozatok számánál is mindennaposak a százezres, olykor milliós eltérések, tévedések. A szenvedés karmestereinek nem számított egy ember élete. A keserű igazság az, hogy százezer, vagy sok millió emberi lény sem számított. Nekik nem számított. De ha mi, az utódok sem igyekszünk megszámlálni veszteségeinket, nem igyekszünk minden erőnkkel nevet adni a nyomorultul elpusztult névteleneknek, úgy végképp megfosztjuk az áldozatokat emberi mivoltuktól. Az embernek ugyanis – legyen a sors bármilyen kegyetlen hozzá – úgy illő, hogy neve és története is legyen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves balatonfüredi honfitársaim!

A második világháború során és azt követően a győztes szovjet csapatok mintegy hétszázezer magyar állampolgárt vagoníroztak be. A vonatok lágerekbe tartottak, ahol jó esetben napi 1200 kalória tápanyagot biztosítottak a legkeményebb kényszermunkát végző százezreknek. A lágerekben tífusz és egyéb betegségek pusztítottak. A kínzások és kivégzések mindennaposak voltak. Gázkamrák nem voltak, de az orosz tél semmivel nem volt kegyesebb azokhoz, akik éhezve, legyengülve, betegen érkeztek meg több heti vonatút után. Ez a tél nem egy korszerű hadsereggel bánt már el, hát még a fűtetlen vagonokba bezsúfolt milliókkal!

Ha vagononként 100 fővel számolunk, úgy egy 350 kilométeres vagonsort kell látnunk. A vagonsor keletről begördül, majd megtelik hadifoglyokkal, civilekkel, asszonyokkal, gyerekekkel, a náci koncentrációs táborokat épphogy túlélő zsidó honfitársainkkal, és kigördül kelet felé. Az elhurcoltak átlagéletkora 25 év. Hétszázezer magyar állampolgár tűnik el, mintegy háromszázezer örökre.

Barátaim, így festene egy felszabadítás? A történész hiába érvelne, hogy a kommunista rémtettek által megtizedelt ukrán falvak is felszabadítóként köszöntötték a náci Németország bevonuló csapatait, ahogy a megszállt, majd a nyilas rémuralomtól fuldokló, háborúba ájult Magyarországon is sokaknak felszabadítás volt a szovjetek érkezése. Mindez nem változtat a lényegen: ordas eszmék katonáit ordas eszmék katonái szorítottak ki, megszállást megszállás követett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem hiszem, hogy nagyot tévedünk, ha a XX. századra olyan történelmi sűrítményként tekintünk, amely magába olvasztotta az emberiség két-háromezer évnyi történelmének minden jellegzetességét. Földrésznyi birodalmak keletkeztek és olvadtak el, egész népek hagyták el kényszerből lakhelyüket, miközben despota elnyomók milliókat hajtottak rabszolgaságba. Mindeközben már számítógépek rögzítettek adatokat és műholdak keringtek az űrben. Mindezt azonban ezúttal alig száz esztendő alatt kellett átélnünk, érthető hát, hogy tart még a sokk.

Kedves Barátaim!

2017-et írunk. Ma nem fegyverrel kell harcolnunk egy diktatúra ellen. Demokráciában élünk, szabadok és függetlenek vagyunk. Külső hatalom nem állomásoztatja akaratunk ellenére katonáit hazánkban. Nem árt azonban leszögeznünk, hogy Magyarországot azért nevezhetjük a szabadság és a szabadság szerelmesei földjének, mert nemzetünk belső erői, mi magunk, soha nem hoztunk létre diktatúrát! Az önkényuralom mindig külső hatalom képében jelent meg kárpát-medencei történelmünk során. Számunkra az önrendelkezés ugyanis mindig egyet jelentett a közmegegyezésen alapuló hatalomgyakorlással és döntéshozatallal.

Marad hát kérdés: ha ma nem kell megküzdenünk egy diktatúrával, mi a dolgunk? Miért olyan nehéz a helyzetünk, ha a kommunizmus bűneiről beszélünk? Egyáltalán mivel állunk szemben? Mi az a jelenség, ami bennünket és az európai nemzetetek szinte mindegyikét fenyegeti?

A válasz nem bonyolult, csak szomorú. Ma a kommunista múlttal való szembenézés hiánya fenyeget bennünket. Pontosabban egyfajta „számító közömbösség”, amely a „lényeges” helyett mindig és mindenkor a „lényegtelenre” irányítja figyelmünket, amely megértést és toleranciát követel olyan dolgoknak, melyek például nekünk, magyaroknak evidenciák.

Legyen szó akár a nők egyenjogúságáról, a különbözőség tiszteletéről, a más kultúrák iránti nyitottságról és megértésről, ma minden csatornán azt halljuk, csakis ezekről, semmi másról ne gondolkodjunk, beszélni is csak ezekről szabad. Pedig nekünk, magyaroknak ezeket nem kell tanítani! Mi kijártuk az összes iskolát egyenjogúságból, kölcsönös tiszteletből, toleranciából, mert a történelem Európa ezen a táján „emelt óraszámban” kínálta a tanulnivalókat. Mi pedig, mondjuk ki: jó és tehetséges tanulók voltunk. Azok vagyunk ma is.

Oscar Wilde szerint az álszerénység főbűn, ezért rögzítsük gyorsan: valójában mi adhatnánk órákat a kontinens szerencsésebb nemzeteinek, akik nem élték meg az elmúlt század mindkét totális diktatúráját, akik nem tudják, milyen az, amikor az óriási veszteségek és közösségi fájdalmak a teljes megalázottság érzésével párosulnak. Innen is üzenem nyugat-európai testvéreinknek, ne szégyelljenek tanulni tőlünk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus bűneivel való szembenézés nem könnyű. Míg a nácizmus égbekiáltó bűnei felett közvetlenül a második világháborút követően ítéletet mondott a Nemzetközi Katonai Bíróság, addig a kommunizmus által elkövetett bűncselekményekről – amelyek semmivel nem voltak kevésbé emberellenesek – a rendszer bukása után a szabad világ képviselői nem hirdettek hasonlóan szigorú ítéletet. Ezért aztán a kommunizmusnak még napjainkban is vannak hívei, sőt gyakorlata ma is több helyen élő.

Nem könnyíti meg helyzetünket az sem, hogy míg a nácizmust a polgári demokráciák igen gyorsan és határozottan elutasították, elszigetelték, addig a kommunizmust, a „létező szocializmus rendszerét” ugyanezek a polgári demokráciák évtizedeken keresztül partnernek, amolyan „realitásnak” tekintették, amellyel így vagy úgy, de együttműködtek. Máig ez határozza meg viszonyunkat ehhez az emberellenes eszmerendszerhez, amelynek bűneivel szemben ma is kevésbé elutasítóak, mint a nemzeti szocializmus bűneivel szemben.

Akik azonban így gondolkodnak, azoknak nincsen jó hírem. A kommunizmus bűneire legyintők, azokat relativizálók vagy tagadók semmiben nem különböznek Adolf Eichmanntól, vagyis a kommunizmus áldozatait becsmérlőkkel nincs mit kezdeni, ők kívül rekedtek kultúránkon.

Barátaim!

Önmagunkat csapnánk azonban be, ha tagadnánk, hogy a sok évtizedes tagadás, hazugság és féligazságok révén mennyire kiszorult a közbeszédből a kommunista múlt bűneivel való szembenézés. Aki tanít, aki a legfiatalabb nemzedék tagjaival érintkezik, azt tapasztalja, hogy soha sem volt még ilyen kemény és vastag fal múlt és jelen között, mint napjainkban. Az idő egyszerre lett sűrű és híg! Már az öt évvel ezelőtti események is olyanok, mintha egy teljes évszázad telt volna el azóta, miközben gyakran arra sem emlékszünk, hogy tegnap vagy tegnapelőtt mi történt velünk. Mindez persze illúzió, felszíni káprázat, de az illúzió lényege éppen az, hogy hihető, ezért sokan el is hiszik. Hogy mást ne mondjak: 1956 antikommunista magyar forradalma és szabadságharca a fiatalok számára olyan homályos messzeségben van, mint maga a honfoglalás. Csak halkan mondom: honfoglalás nélkül nincs Magyarország, 1956 hősei nélkül pedig ma nem lehetnénk büszkék és boldogok!

Több mint negyedszázaddal a kommunizmus bukása után itt az idő, hogy kimondjuk: ez a nemzet soha egyetlen pillanatra sem adta fel szabadságvágyát, ez a közösség mindig kitermelte magából szabadsághőseit, és volt úgy – 1956-ban biztosan – hogy néhány Moszkvából irányított hazaárulón kívül szabadságharcossá vált itt szinte mindenki. Ezek vagyunk. Ez a védjegyünk. Ettől vagyunk Európa egyik legsikeresebb és legéletképesebb nemzete.

Igaz, hogy a kommunisták gyűlölték a nemzetet, hiszen a nemzetköziség, vagy pontosabban a „nemzetfölöttiség” eszméjét hirdették. De a térségben és leginkább hazánkban teljes és tökéletes kudarcot vallottak. Nálunk még a kommunizmus hívei közül is a legtöbben a nemzet iránti szeretetet hordozták szívükben. Vajon, mi állt ennek hátterében? Miért nem lehetett a megszállt, kisemmizett és meggyötört országban akkora súlya a kommunista ígéretnek, mint másutt? Miért nem fordultak egymással szemben a kérlelhetetlen „osztályharcra ítélt” társadalmi csoportok? A válasz egyetlen szó, a hazaszeretet!

Hölgyeim és Uraim!

Ritkán bontjuk ki ezt a fogalmat, pedig minden benne van, ami életünk szempontjából lényeges. Benne van a kötődés, a szeretet képessége, benne van egy adott táj, egy környezet, az ott élők szokásainak, kultúrájának ismerete. A hazaszeretet ragaszkodás és gondoskodás, féltés és óvás, barátság és együttlét, de mindenekfölött szabadság és függetlenség, mert mindkettő csak és kizárólag a haza és az iránta érzett szeretet révén nyerik el értelmüket. Csak ott lehetünk szabadok és függetlenek, ahol otthon vagyunk, ahol ismerjük a bennünket körülvevő világ törvényeit, a közösséget alkotó embertársaink múltját, történeteit és vágyait. Ahol megértjük a beszédet, annak ezernyi árnyalatát a szerelmes sugdolózástól a szaftos káromkodásig. A hazát szeretni, annyit tesz, önmagunkat szeretni, ami köztudomású az összes többi szeretet alapja.

Barátaim!

Ez a szeretet tesz képessé arra, hogy megőrizzük szívünkben hőseinket, akik nemzedékek egész sorának adnak példát. Nincsen korszerűbb és trendibb jelenség, mint egy helyi vagy nemzeti közösség példaképének lenni, akinek sorsa mindenkor a lényegről szól. Ez a lényeg nem más, mint a szabadság, vagy Petőfivel szólva, a „közös jó”!

Itt, Balatonfüreden, példának okáért a „balatoni srácok” emléke ad mintát és erőt. A füredi Bata Ferenc és az almádi Ungár József vezette fegyveres csoport 1951-ben alakult, azzal a világos céllal, hogy megdöntse az önkényuralmi kommunista rendszert. Igaz, hogy szervezkedésüket elárulták, igaz, hogy a „balatoni srácokat” lebuktatták, tagjait a börtönben megkínozták, éheztették. Igaz, hogy Batát 19 évesen, Ungár Józsefet pedig 21 évesen ítélték halálra és végezték ki, de a hőst sohasem bukása, hanem hőstette emeli a magasba.

Ideje tehát, hogy végre nevet és arcot adjunk minél több antikommunista ellenállónak, akik egy kitüntetett pillanatban döntést hoztak, és döntésükkel új életet leheltek a magyar és európai történelembe. 72 évvel a szovjet megszállás és lassan 61 évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után itt az ideje, hogy mi magunk is döntést hozzunk.

Ez a döntés nem csupán európai és magyar múltunk nagyjairól, de önmagunkról is szól. Ha ugyanis nem ismerjük el azokat az egyéni teljesítményeket, melyeket hozzánk hasonló hétköznapi emberek, magyarok vittek véghez akkor, hogyan várhatjuk el, hogy saját életünknek súlya legyen, hogy tetteinket, döntéseinket egy majdani utókor megőrzésre méltónak ítélje? Ha Bata Ferenc, Ungár József, vagy a békéssámsoni Annus István és Zöld Imre nem tanítjuk iskoláinkban, ha az olyan csodás 56-os szabadságharcosok neve mint Mesz János, Manszfeld Péter, Dubicz József vagy Rigó István nem kerül bele nemzeti panteonunkba, ha Tandari Judit, Ladányi Sándor, Dózsa László és Szeles Erika nevének hallatán nem húzzuk ki magunkat önkéntelenül, marad-e bármi jelentése annak a szónak, hogy szabadság?

Mert ők voltak, akik sok más, évtizedeken át névtelenségbe burkolt hőssel együtt nemet mondtak a diktatúrára. És nem csupán nemet mondtak, hanem éltek az ellenállás jogával, amelyhez csak akkor folyamodunk, ha közvetlenül életünket, szabadságunkat és birtokunkat éri gyilkos támadás. Az 1945 utáni kommunistává gyalult Magyarországon azért volt elviselhetetlen az élet, mert a megszállók diktálta kommunista társadalmi rend mindent támadott, ami a közösség évezredes együttélését biztosította. Támadta a vallás, a gondolkodás szabadságát, a magántulajdont, éket akart verni vert a társadalom legkülönbözőbb csoportjai közé, félresöpörte a történelmi hagyományokat, tiltotta a nemzeti érzést, a nemzeti büszkeséget, és ami mindezt tetézte, azt is megakadályozta, hogy a múltjuktól megfosztott, így sem jelennel és jövővel nem rendelkező alattvalók elmenekülhessenek.

Félreértés ne essék, a Vasfüggöny nem azért kellett, hogy megvédje a kommunista emberkísérletet a nyugat-európai és tengerentúli imperialisták ármánykodásától, hanem hogy karanténba zárja az „emberanyagot”, a személyiségétől és ezeréves múltjától megfosztott polgárokat.

Tisztelt Honfitársaim!

Remélem, nem mondok újdonságot. Gazdag nemzet a miénk. Nem csak hogy túléltük a kommunizmus okozta vérveszteséget, de közben azt is megmutattuk önmagunknak és a világnak, hogy mekkora erő lakik bennünk. Két érzés vegyülhet hát bennünk ma, gyász és büszkeség. Az egyik összetör, a másik felépít.

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Köszönöm a figyelmüket!

 

Utoljára frissítve: 2017. március 2.  10:45


Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.