Hazafi Zsolt: Felejteni tékozlás – Felértékelődik a nemzeti identitás és kultúra szerepe

A helyzet kilátástalannak tűnik, a politikai elit a saját alkalmasságáról állít ki bizonyítványt azzal, hogy képtelen kompromisszumra – állítja Schmidt Mária az október 23-án is tetten ért általános megosztottságot felszámolni nem tudó vezetői garnitúrával kapcsolatban. A Terror Háza Múzeum főigazgatója – Orbán Viktor egykori tanácsadója – úgy véli: a kormány erejéből már csak a túlélésért folytatott harcra futja, miközben tömegek váltak apatikussá, nemzeti ünnepeink pedig sok mindenről szólnak – csak éppen az összetartozás öröméről, a közös büszkeségről és az emelkedettségről nem.

Mi lehet az oka, hogy az 1956-os nemzeti ünnepből kezd kiveszni a nemzeti jelleg? Az elmúlt na­pokban a politikai rendezvénye­ken éppen a nép, a nemzet hi­ányzott: nagyon sok budapesti vidékre utazott - vagy ahogy többen fogalmaztak: menekült-, vagy bezárkózott a lakásába, családjával töltötte el az ünne­pet. De a tömegrendezvényeket sem az öröm, a forradalom hőseire történő büszke emlékezés, ha­nem inkább a düh, a dermedt­ség jellemezte.

Nagyon elkeserít, hogy ide jutottunk. Ha éppen ezekben a napok­ban nem tudunk megállni egy pilla­natra, hogy felidézzük a hősök em­lékét, akiknek annyi mindent köszönhetünk, akik az életüket adták, akiknek az idegrendszere ment rá minderre, akkor mikor leszünk ké­pesek rá? Az emléknap főhajtás, tu­datosítás. Az, hogy mécsest gyúj­tunk, szimbolikus erejű: ezzel fejez­zük ki, hogy a börtönbe vetett vagy elvett, vagy föláldozott élet nem volt hiábavaló, nem volt értelmetlen.

A kormány tehetségtelenségét, lelki sivárságát mutatja, hogy nem tud méltó módon emlékezni. Jól példázza mindezt, hogy már he­tekkel október 23-a előtt csak az zúdult ránk a médiából, hogy ho­vá nem mehetünk ünnepelni. Is­mét elindult a hisztériakeltés, az agymosás. Szinte már meg sem le­pődünk, hogy a miniszterelnök csak kordonok mögött, elnéptele­nedett, kiürített utcákon, magá­nyosan ünnepel. Pedig végre tu­domásul kell vennünk azt is, hogy a 21. század kihívásaival szemben felértékelődik a nemzeti identitás és a nemzeti kultúra szerepe. Az utolsó órában vagyunk, a hősök még köztünk vannak. Meg kell becsülnünk őket.

Van-e értelme a nemzeti népnek, ha a politikai elit kordonok mögött, rendőrök biztonsági  őrök  védelmében merészkedhet a közterekre?

Engem ez a Kádár-rendszerre emlékeztet: a négy évtizedes hallgatás éppen azt igyekezett elvenni emberektől, hogy értelmet lássa ´56 világtörténelmi jelentőségű forradalmában.

A többi között ez is a kormány alkalmatlanságát bizonyítja. Óriási bűnnek és árulásnak tartom, 1956 szellemiségét nem tudjuk örökítem az utánunk jövő generációknak. Végzetes hibát követünk el ha a gyerekeink nem tanulják meg mit jelent fejet hajtani az áldozatok előtt, ha nem tudunk nekik példát mutatni.

Mégis optimista vagyok: a Terror Háza Múzeumot eddig több mint két millióan látták. Tavaly, az ötvenedik évforduló alkalmából lepleztük le a Hősök Falát, tízezrek gyújtottak gyertyát, hozták el az emlékezés virágait a 228 porcelánképpel díszített homlokzat tövébe. Az emberek nap mint nap megállnak az Andrássv út 60. előtt: nem felejtve a két totális diktatúra borzalmait.

 

A társadalom nagyobb résza azonban néma, közönyös, zárkózott. Legalábbis így tűnik, a néhány száz radikális tüntetőt leszámítva. Csalóka ez a kép?

Mindenki feszült és kiábrándult. Mostanra már szinte kezelhetetlenné vált a helyzet. Több publicisztikámban és interjúban hangsúlyoztam: az írástudók, beszélni tudók dolga lenne, hogy minderről szóljanak. A magyar politikai elit azonban 20. századi politikát akar folytat 21. században is. A helyzet kilátástalannak tűnik, a politikai elit a saját alkalmatlanságáról állít ki bizonyítványt azzal, hogy képtelen a kompromisszumra.
Az emberek elbizonytalanodtak. Hetente újabb és újabb ötletrohamokat, csomagokat, összevonásokat, reformokat és programpontokat zúdítanak rájuk, újabb és újabb fantázianevek mögé bújtatott a nyomorítják meg őket. Csodálkoznék, ha nem izzana valami a szín alatt.

A kialakult helyzetért menny­ben felelős a bal-, illetve a  jobboldal? És hogyan lehetne ezt a lidércnyomásos állapotot felszámolni?

Eddig sem titkoltam, hogy lesújtó a véleményem. Ez a kormány percpolitizálást folytat, mert számára a következő perc túlélése a legfontosabb adat, a miniszterelnök ámokfutáshoz hasonló reformőrületbe kezdett. A megoldást a gesztusokban, a megállapodásban látom. Szerintem sokkal több mindenben egyet lehetne érteni ha képesek lennénk egyáltalán eljutni oda, hogy a másikat meghallgassuk.

 

Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.