A békesség felé az igazságon át vezet az út

A történelem egyik legkérlelhetetlenebb és legdiktatórikusabb rendszere volt a kommunizmus, megdöbbentően sok áldozatot szedve, és óriási morális, környezeti, illetve kulturális károkat okozva itthon és szerte a világban. Schmidt Máriával, a Terror Háza Múzeum főigazgatójával, történésszel, a PPKE egyetemi tanárával beszélgettünk a proletárdiktatúra természetéről a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja alkalmából.

– Sokan úgy vélik, Gorbacsovnak köszönhetjük, hogy vége a kommunizmusnak. Ön viszont azt mondta egy tavalyi konferencián a Terror Háza Múzeumban, hogy ez csak legenda…

– A kommunizmus megszűnésében az 1956-os év volt az igazán döntő. Hruscsov az év februárjában, az SZKP XX. kongresszusán leleplezte mindazt az emberellenes bűncselekmény-sorozatot, amely a bolsevizmus lényegét jelentette. Megszűnt az erkölcsi legitimitása. Ezután már képtelenség volt bármi pozitívat és tisztelni valót látni a kommunista rendszerben. Amikor 1956 októberében a magyarok szembefordultak a megszálló szovjet hatalommal, már az is láthatóvá vált, hogy a kommunista rendszert kizárólag terrorral lehet fenntartani. Gorbacsov nevéhez csupán a kommunizmus végső összeomlásának pillanata fűződik, ami a minden téren megnyilvánuló amerikai nyomás eredménye volt. Azért mindenképpen hálásak lehetünk Gorbacsovnak, hogy a birodalom összeomlását látva kivonta csapatait a megszállt területekről. Nálunk legalább nem rendezett vérontást, a Baltikumban viszont igen.

– Egyébként valóban vége lenne? Megint napvilágot látnak azok a megjegyzések, utalások a baloldali sajtóban és médiában, amelyek szerint a kommunista bűnök azért mégiscsak bocsánatosabbak, mint a náci vagy fasiszta rémtettek…

– Miért lennének bocsánatosabbak?! Az említett terrorrendszereket ikrekké teszik emberellenes vonásaik. De sok hasonlóságot mutatnak abban is, hogy a világ és a társadalom erőszakos megváltoztatását tűzték ki célul. Egyformán megkövetelték, hogy eszméiket egyetlen és kizárólagos igazságként fogadják el népeik. A magyar polgároknak mindkét terrorkorszakot végig kellett élniük, s igencsak egymás testvéreinek tekintették ezeket. Ezt erősítették a személyi átfedések is.

– Itt most biztosan a nyilasokból lett ÁVO-s verőlegényekre gondol…

– Most nem is annyira rájuk. Hanem azokra az egyszerű, nyilas érzelmű emberekre, akik a háború után minden további nélkül beléptek a kommunista pártba. Ne felejtse el, mindkét ideológia egy tőről fakad. Árulkodó, hogy a harmincas évek választói térképeinek nyilas körzetei a háború után mind szépen bevörösödtek. Ránki György már a nyolcvanas években is írt erről.

– Igen, de azt mondják, hogy a kommunizmus szép és jó eszmék érdekében cselekedett, az emberáldozatok csak afféle „üzemi balesetek” voltak…

– Vajon mitől lehetne szép eszme az, amely azt ígéri, hogy holnapra felforgatja a világot? Eleve az a kifejezés, hogy proletárdiktatúra! Mi szép lehet egy diktatúrában? Ki az, aki hitt a kommunizmus földi paradicsomában, miközben látta, hogy az egyik szomszédját a Gulagra viszik, a másikat lecsukják feketevágásért, a harmadik munkaszolgálatos lesz mint osztályidegen, a negyediket pedig kivégzik állítólagos szervezkedésért. Minden magyar családot megszorongatott, megnyomorított a kommunista diktatúra. Nem véletlen, hogy szinte csupasz kézzel is nekiment az egész ország a szovjet tankoknak 1956-ban! Csak egy válasz lehetett a brutális elnyomásra, harcba szállni. Az emberek, akiknek nem alapvető természetük a heroizmus, egyik pillanatról a másikra hősökké váltak.

– Volt, illetve van egy réteg, amelyik sokat szenvedett, de úgy érzi, a mai napig sem kapott elég figyelmet. A „kulákok”…

– Igen, ezek az emberek szörnyű megpróbáltatásokon mentek keresztül, s hosszú évtizedek teltek el úgy, hogy még csak nem is beszélhettek róla, nem tudták kibeszélni azokat a borzalmakat, amiket átéltek, minden csak a rémálmaikban jött, illetve jöhetett elő. Egészen 1990-ig bizonytalanságban éltek, mert sohasem tudhatták, hogy mikor veszik elő őket újra. A rendszerváltoztatás alkalmazkodási kényszere, a szűnni nem akaró igazodások az elmúlt huszonkét évben annyira megterhelték a magyar társadalmat, hogy mindenkinek kevesebb figyelem jutott, mint amennyit megérdemelt volna. Ez közös mulasztásunk is. Elkezdődött azonban a fájdalmak, szenvedések feltérképezése például azzal, hogy az első Orbán-kormány 2000-ben bevezette a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapját.

– Ennek nem örült az akkori baloldal, de a most tízéves Terror Házának sem. Odaát mindig azt kérdezték, miért nem a békesség állapota felé haladunk?

– Haladni a békesség felé, ezt elfogadható célnak tartom. De! Előtte azért tudatosítani kell, hogy mi történt ezzel a társadalommal 1945 és 1990 között, milyen bűnöket követtek el ellene, és rá kell mutatni a tettesekre, akiknek pedig kutya kötelességük lenne legalább bocsánatot kérni. Ha mindez megvan, nos, akkor lehet szóba hozni a békességet.

– De nincs meg semmi. Nyilasper volt, ÁVO-s per nem…

– Nem is lesz, hisz a legtöbbjük nem él már. Most kellene a művészet eszközeihez nyúlni, s dokumentumjátékok, színpadi drámák, filmek, de akár szappanoperák keretében is feldolgozni és megmutatni a múltat, mintegy megrendezni az elmaradt pereket, s így megteremteni azt a katarzist a társadalom számára, amely igazságot szolgáltatna. Ilyen értelemben még nem késtünk le semmiről sem.

– Diktátumokat, fenyegetéseket kap megint ez az ország. Lassan érvényen kívül helyezik Brüsszelből a magyar választói akaratot. Mintha a letűnt diktatúrák szelleme kísértene.

– Illúzió azt gondolni, hogy a világ nem az érdekek és az erőviszonyok alapján működik. Soha nem működött másképp, és nem is fog. Az erőviszonyok és az érdekviszonyok határozzák meg Magyarország mozgásterét is. Ebben az erőtérben kell megtalálnunk a helyünket. Igaz, azok az értékek, az a fajta szemlélet kisebbségben van ma az EU-ban, amely miatt a magyar választók kétharmados többséggel hatalomra segítették a mai kormányt. Pontosabban kisebbségben lévőnek látszanak ezek az értékek. Az EU hangadói olyan értékrendet képviselnek, amely szembemegy a magyar kormány konzervatív értékválasztásával. Harc van, s a két értékrend harca dönti el, hogy van-e jövője az európai kontinensnek.

– És van?

– Nyilvánvaló. Európa évezredek óta létezik, s minden nehézségen át tudta verekedni magát.

– Mi lesz a hangosakkal? Most úgy tűnik, örökké itt kiabálnak majd.

– Hamar meg tud fordulni a helyzet. Tény, ha meghúzzuk azt a bizonyos középvonalat, azt látjuk, hogy Amerika attól messze jobbra, Európa viszont messze balra van. Amerikában abszolút többséget élveznek a konzervatív értékek. Család, istenhit, munka, teljesítmény. Ott olyan viták is folynak, amelyek Európában ma nem számítanak legitimnek. Vegyük például az abortusz kérdését. Ez Amerikában az egyik legfontosabb vitakérdés, ám Európában nem lehetne vita tárgya.

– Ott a legtöbb államban van halálbüntetés is…

– Van, de ettől még senki sem mondja, hogy Amerika antidemokratikus ország lenne.

– Elindult a magyar Kommunizmuskutató Intézet működése?

– Igen, most kezdte az első kutatási programokat. Március 6-án Kényszerkirándulás a Szovjetunióban – Magyar deportáltak a KGB fogságában 1956 címmel konferenciát is rendez, s lesz egy könyvbemutatója is, a kötet is a forradalom után Ukrajnába hurcolt magyar állampolgárok „kényszerkirándulásáról” szól.

– Tízéves a Terror Háza. Mit tekint az elmúlt évtized legfontosabb eredményének?

– Kezdetben megosztotta a társadalmat az intézmény. Azoktól viszont, akik támogatták, nagyon sok szeretetet kaptunk, ezt ma is köszönöm nekik! Ráadásul az utóbbi években az ellenzők hangja is tompább lett. Csaknem négymillió látogató jött el hozzánk. Köztük nagyon sok fiatal, a magyar iskolák szívesen hozzák ide a diákokat. Ezt tekintjük a legnagyobb eredménynek, büszkék is vagyunk rá.

Sinkovics Ferenc

Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.