„Keresem a szót, keresem a hangot”

Megjelenés helye: latoszogblog.hu
Megjelenés dátuma: 2018-01-09

Van, aki megmondja, hogy mit szabad

Van, aki nem teszi, amit nem szabad

Van, aki nem tudja, hogy nem szabad

és olyan is van,

amiről nem értem, hogy miért szabad?

Mindenki másképp csinálja…”

                            (LGT, 1977)

 

Év végi cikkében, Anne Applebauma Washington Postban a nyelvről és a kifejezések pontosságának fontosságáról, ezen belül bizonyos fogalmak használhatatlanságáról értekezett. Azt ígérte, hogy az előttünk álló évben tartózkodni fog a „szélsőjobboldali” és „populista”, „fasiszta”, illetve „neobolsevik” címkék használatától. Helyettük beéri az „anti-pluralista” jelzővel.

Vegyük sorra, hogy a fenti, mostanra elvetett fogalmak alatt a történész asszony mit ért, és mivel indokolja, hogy az előttünk álló évben nem akarja használni őket.

Applebaum értelmezésében a „szélsőjobb” azt jelenti, hogy kereskedés-ellenes (?! − ezt nem sikerült megfejtenem), piacellenes, és a nemzetállamnak nagyobb szerepet adna, vagy „mint pl. Magyarországon, támogatja az uralkodó párthoz közel álló oligarchákat.” Érdekes, hogy az eredetileg baloldalinak számító politikai tartalmakat Applebaum szélsőjobboldaliként azonosítja be. Arra nem tér ki, hogy a fenti, hagyományosan baloldali célok miért kötöttek ki az ellenoldalon. Pedig nyilván tudja, hogy a huszadik század kilencvenes éveinek „új baloldalát” képviselők, Blair, Clinton és Schröder, illetve nálunk Gyurcsány, cserélték le őket a neoliberális gazdaságpolitikához jobban illő politikai célkitűzésekre. Ez a magyarázata annak, hogy a neoliberális gazdaságpolitika nyilvánvaló csődje mostanra a liberálisokkal együtt a baloldalt is a senki földjére juttatta errefelé. Mert az üzleti világ támaszának és szövetségesének címéért folyó versenyfutásban a hagyományos jobboldal olyan hatalmas előnnyel rajtolt, hogy rendesen lekörözte őket. Az elárvult baloldali szavazók képviseletét átvették az általa kritizált sikerpártok pl. a Fidesz és a PiS (Prawo i Sprawiedliwość, azaz Jog és Igazságosság) , illetve Trump, akik a jobboldal politikai üzenetei közé a munkavállalók érdekeinek képviseletét is beillesztették.

A jobb és baloldal 18. század végi felosztása mostanra teljesen használhatatlanná vált. Ebben egyetértek Applebaummal. Sajnálatos, hogy a 20. század második felétől máig életben tartott sztálini értelmezésnek engedve, ő is a jobboldalhoz sorolja be a fasiszta és a nemzeti szocialista mozgalmakat, holott mindkettő forradalmi, szocialista, vagyis ízig-vérig baloldali volt. A náci, illetve kommunista diktatúra és terror nemcsak ideológiájukban, de az általuk folytatott gyakorlat szempontjából is számos rokon vonást mutat. Tévúton jár akkor is, amikor a régi értékek konzerválását kéri számon a posztkommunista országok jobboldali pártjain. A kommunista diktatúrában eltöltött közel fél évszázadból mégis mit kellene konzerválniuk? Tudnia illene, hogy a posztkommunista országok utódpártjai, a balosok és a velük szövetségre lépett liberálisok azok, akik a diktatúra örökségének továbbélésében érdekeltek, míg a jobboldalon, vagyis az antikommunista oldalon, a demokratikus megújulás és az újra kiépülő piacgazdaság hívei találhatók.

Érdekes az az ellentmondás is, hogy Applebaum szerint a populisták csak a társadalom kisebbségét képviselik. Hogy ezt mire alapozza, az nem derül ki, valószínűleg arra utalhat, hogy Trump kevesebb szavazatot kapott Clintonnál. A hatályos választási rendszer szerint azonban az USA elnökéről az elektorok döntenek, ami mindig így volt, az ő szavazataik többségét pedig D. J. Trump kapta. Trumpról Applebaum azt a fontos tényt is a tudomásunkra hozza, hogy „fogalma sincs a történelemről.” Miért Angela Merkelnek, Martin Schulznak vagy Macronnak van? Schrödernek, Blairnak volt? Vagy velük szemben ez nem elvárás? A legjobb brit oktatási rendszerből kikerült Tony Blair (Fettes College, majd Oxford) úgy döntött a közel-keleti háború mellett, mellesleg szándékosan megtévesztve a közvéleményt, hogy még azt sem tudta, hogy a CIA és a brit titkosszolgálatok 1953. augusztus 19-én megpuccsolták Irán demokratikusan választott vezetőjét, amiért állami tulajdonba vette a brit olajtársaságot. Három évvel később a Szuezi-csatorna államosítása miatt Egyiptom ellen indítottak háborút a britek. (Ez utóbbiról már hallott.) Blair ma már honest mistake-nek: tisztességes hibának minősíti azt a 2003-as iraki háborút, ami csak Irakban másfélszázezer civil áldozatot követelt és felszámolta az államot, hogy a nyomában keletkezett és azóta is tartó közel-keleti katasztrófáról ne is beszéljünk.

Nézzük az oligarchákat, akik Applebaum és a Nyugat elit publicistáinak egy része szerint azokban az országokban találhatók, amelyekben nekik nem parírozó kormányok kerülnek helyzetbe. Amikor baráti vezetésűvé válik egy ország, az oligarchák, mintegy varázsütésre üzletemberekké, az üzleti, pénzügyi világ tekintélyes vagy esetleg meghatározó szereplőivé lépnek elő. Olyanná, mint a brit toryk finanszírozója, Lord Ashcroft vagy John Nash, a brit oktatásban érdekelt spekuláns. Vagy az uniós kényszereknek engedő görög kivásárlási aukciók révén Thessszaloniki „urává”váló Ivan Ignatyevich Savvidis, görög-orosz üzletember. De hogy a liberális médiának is kedvezzek, megemlítem Soros Györgyöt, az amerikai Demokrata Párt bőkezű támogatóját, vagy azokat a német multikat, akik nyilván tisztes távolságot tartanak a mindenkori német kormányoktól, hasonlóan ahhoz, ahogy nálunk tették az üzleti élet kegyeltjei a szociálliberális időszak alatt. És ami ennél még fontosabb, akkor korrupció sem volt. Az a 166 milliárd forint, amit csak a budapesti 4-es metró beruházásából a szoclib körök az unió ellenőrző szervei szerint is elloptak, nyilván szóra sem érdemes. Clinton külügyminiszter fogadásaira pénzért árulták a helyeket, aki meghívást akart, annak előtte a Clinton-alapítvány kasszájához kellett járulnia. És ha már a történelemről van szó, akkor idézem Eisenhower elnök 1961. január 17-i búcsúbeszédét, miszerint az Egyesült Államok 20. századi összes nagyobb háborús vállalkozása mögött a hadiipari körök érdekei álltak.

Applebaum a „neobolsevikozást” azzal indokolja, hogy az általa neobolseviknek bélyegzett pártok és szereplők, így mindenekelőtt a Fidesz, a PiS, különösen Orbán,Kaczyński és persze Trump, előszeretettel hivatkoznak összeesküvésekre, ahogy a bolsevikok is tették egykor, a maguk idejében. És abban is hasonlítanak hozzájuk, fejtegeti, hogy megvetik az intézményeket és a törvények uralmát. De persze nem alkalmaznak terrort, úgyhogy most mégis lemond a használatáról. Ezt örömmel vesszük tudomásul. Ami azonban az összeesküvéseket illeti, nekem úgy tűnik, mintha a második világháborút lezáró nemzetközi rend egyik alappillére az lett volna, hogy a nácik és kollaboránsaik összeesküdtek a béke ellen és bűnös módon kirobbantották azt a szörnyű világégést, ami tízmilliók életét követelte és további százmilliókat nyomorított meg. A Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt állókat úgy Nürnbergben, mint Tokióban egytől egyig elmarasztalták amiatt, hogy összeesküdtek a béke ellen. Trump győzelme óta a vesztes demokraták orosz összeesküvők után nyomoznak, abból a meggyőződésükből kiindulva, hogy ők okozták jelöltjük vereségét.

Applebaum végül arra a konklúzióra jut, hogy az Európai Birodalom egyik előharcosának számító Jan-Werner Müller által bevezetett „anti-pluralista” kifejezést fogja használni, ami arra utal, hogy szerinte az eddig szélsőjobbként, populistaként, fasisztaként, illetve neobolsevikként beazonosított politikai erők egyeduralomra törnek, „magukat a nép, az emberek, a nemzet kizárólagos képviselőiként tüntetik fel, meg akarják gyengíteni a civil szervezeteket és minden ellenállást el akarnak lehetetleníteni. Nem véletlen, hogy Magyarországon a Fidesz, Lengyelországban a PiS nekimentek a bíróságoknak, ahogy az sem, hogy Trump Republikánus Pártja alá akarja ásni az FBI tekintélyét. A francia Nemzeti Front és a német AfD (Alternative für Deutschland) ugyan nincsenek hatalmon, de ugyanolyan megvetéssel viszonyulnak a médiához, ahogy az amerikai elnök.

Az anti-pluralista kifejezés elfogadtatásához sok sikert kívánok! Arra azonban felhívom kollegám figyelmét, hogy a fent felsorolt pártok demokratikus viszonyok között működnek, szabad választásokon méretik meg magukat és a választók bizalmából tevékenykednek. A civil szervezeteknek, amiket állítólag el akarnak lehetetleníteni, nem feladatuk, hogy a politikai mezőben mérkőzzenek meg, hiszen nem rendelkeznek demokratikus felhatalmazással. Ahogy a bíróságoknak és a bíróknak sem kellene politikai szereplővé válniuk, hivatásuknak ugyanis csak akkor tudnak megfelelni, ha a törvények szelleméhez ragaszkodva, a politikán felülemelkedve tevékenykednek. Az aktivista bíráskodás tehát az ő maradék tekintélyüket kérdőjelezi meg. Lengyelországban az előző kormánypárt, miután már elvesztette a választást és ügyvivőként a zökkenésmentes átmenet biztosítására kellett volna szorítkoznia, öt saját kinevezettjével dúsította fel az alkotmánybíróságot, amivel megcsúfolta a választói akaratot. Ez persze a haladók körében semmilyen megrökönyödést nem keltett. Amikor azonban a PiS-kormány ezt a szemérmetlen lépést semmissé nyilvánította, a nyugati média és az Európai Unió szokásos sivalkodói azonnal rázendítettek, és egymást túlharsogva azóta is szünet nélkül hangoskodnak.

Trump, számomra érthetetlenül, nem rúgta ki már a beiktatása napján az FBI igazgatóját, James Comey-t, aki Clinton elnökjelölttel kapcsolatban kétszer is megengedhetetlenül túllépte a hatáskörét. Egyszer, amikor az Igazságügyminisztérium helyett döntött arról, hogy Hillary Clinton az e-mail botránnyal kapcsolatban nem visel büntetőjogi felelősséget. Másodszor akkor, amikor a választás előtti hajrában újra kinyitotta az e-mail ügyet, amiről aztán azt állította, hogy nincs is. Trump elnökkel kapcsolatban minősíthetetlen árulásra ragadtatta magát, amikor az elnökkel folytatott bizalmas beszélgetéséről készült feljegyzést illetéktelennek megmutatta és annak tartalmát kiszivárogtatta a sajtónak. Katonai bíróság előtt lenne a helye. Az FBI tekintélyét tehát nem Trump, hanem annak politikailag elfogult, alkalmatlan vezetői rombolták le.

Az intézmények és a különböző hivatalokat betöltők tekintélyvesztesége sajnos általános az egész nyugati világban, aminek okai között a szociális média elterjedése, az internet és a hírcsatornák senkit és semmit nem kímélő híréhsége is szerepet játszik és persze az is, hogy a fősodrú médiát sem lehet komolyan venni. Elfogultsága, színvonaltalan hírszerkesztése és az, hogy sorozatosan tálalnak fel hamis híreket, tűntetnek fel tényeknek pletykákat, alaptalan vádakhoz hamisítanak dokumentumokat, stb. felélte azt a bizalmat, amivel nemrég még rendelkeztek. Az még a kevésbé gyanakvó átlagnézőknek is feltűnt, hogy míg Obamával kapcsolatban a legrázósabb kérdés, amivel szembesítették az volt: hogy van ma Elnök úr?, addig Bush vagy Trump esetében mindent, még a legalpáribb vádaskodást és gyanúsítgatást is megengedték, illetve megengedik maguknak. Tavaly a New York Times ugyan elnézést kért a választás előtt és alatt tanúsított elfogultságáért és azért, amit az olvasók tájékoztatása helyett művelt, de mindez már nem segített sem rajta, sem rajtunk.

Amikor hosszas levelezés után beleegyeztem, hogy Anne Applebaummal leüljek beszélgetni, nyilvánvalóvá vált számomra  ̶  azért is tettem közre a beszélgetésünket  ̶ , hogy elbeszélünk egymás mellett. Ő ugyanis kész panelekkel jött, esze ágában sem volt széleskörűen tájékozódni. Nem értem, miért hiszi, hogy mi, itt Kelet- Európában, ahol éveket töltött, még mindig el vagyunk zárva a világtól és rá vagyunk szorulva arra, hogy ő és a hozzá hasonló „fejlettek” megosszák nekünk az észt. A leszedált német közállapotokat és benne az egyenáramosított sajtót arra hivatkozva nem kritizálta, hogy nem tud németül. Az persze nem zavarta, hogy magyarul sem tud. Most tehát a segítségére sietek és lefordítom neki és elvbarátainak, hogy a németek 2017 júniusában elfogadott és idén január 1-től élesített új törvénye alapján a médiaszolgáltatókat arra kötelezték, a közösségi oldalakat is beleértve, hogy minden kifogásolhatónak ítélt tartalmat 24 órán belül töröljenek. (Netzwerkdurchsetzungsgesetz vagyis hálózati végrehajtási törvény. Már maga az elnevezés is káprázatos! A legtutibb német hagyományokra „hajaz”!). Amennyiben ezt elmulasztják, mega- büntetéssel számolhatnak. Akik tehát, mint Applebaum és lapja a Washington Post, illetve társai az óceánon innen és túl, folyamatosan halálra aggódják magukat a magyar és a lengyel sajtószabadságért, és eljárásokat indítottak a médiatörvényünk ellen, minden paragrafusunkba belekötve, remélhetőleg haladéktalanul a tettek mezejére lépnek és harcot hirdetnek a németek szólásszabadsága védelmében is, hiszen ezt az új gyakorlatot még az általuk oly sokat kritizált kommunista diktatúrát működtető kínai elvtársak is megirigyelhetnék! Várom a szerző nyelvi megoldását a német állapotok leírására!   

Jó lenne, ha a magát örökös zsűritagnak kijelölő elit megértené, hogy eddig még soha nem sikerült a világra egyetlen vallást, egyetlen filozófiát, egyetlen értékrendet, egyetlen világnézetet sem ráerőszakolni, mert, ahogy Stefan Zweig írja: „A szellem mindig vonakodni fog az előírt formák szerint gondolkodni és nem engedi magát lekicsinyíteni és egyformává gyúrni.” Érjék tehát be azzal, hogy szabadon hirdethetik elképzelésüket a politikáról, a nemekről, a világról, a fajokról, az ideális egyetemekről, a diverzitásról és az LGBTQRST-ről, a politikai korrektségről,  a metoo-mozgalomról, az új női-férfi viselkedési kódexről stb. De ne akarják mindezt mindenki számára kötelezővé tenni, mert azt nem hagyjuk és nem tűrjük el!

Utoljára frissítve: 2018. január 30.  12:43


Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.