Háromszáz év távlatából

Megjelenés helye: latoszogblog.hu
Megjelenés dátuma: 2017-09-28

Mit adtak nekünk a rómaiak? Kérdezték a Brian életében a Nemzeti Front vezetőitől a rómaiak elleni felkelésre készülő zsidók. És jött a felsorolás… Kezdjük mi is ugyanezzel a kérdéssel! Mit adott nekünk Mária Terézia?

„A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, s bennünket minden támasztól megfosszanak. Mint politikus beszélek, nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”

Mária Terézia II. Józsefhez

 

Mit adott nekünk Mária Terézia? Sorolom: az úrbérrendezést, vagyis a jobbágyi terhek egységesítését, a robot korlátozását, a szabad költözéshez való joguk visszaadását (1767), az állami oktatásügyi reformot (Ratio Educationis, 1777), benne a közoktatás állami felügyelet alá helyezését. Továbbá népiskolákat, középiskolai hálózatot, tanítóképzést. Egyetemet Pest- Budán, orvos, ápoló,- és állatorvosképzést (1784). Öt királyi akadémiát hivatalnokok képzésére. Modern jogászképzést. Mérnöki Intézetet, vagyis mérnökképzést. Bányászati akadémiát. Népszámlálást. A kataszteri felmérést, amit ma is használunk. A térképezést. Az utak korszerűsítését és a fenntartását végző hálózatot. Igazságszolgáltatási reformot. A kínvallatás tiltását. A nem nemesi értelmiség tanulásának és elhelyezkedésének támogatását. A cigányintegráció beindítását. Elősegítette a magyar nemzeti nyelv és irodalom fejlődését. Az első magyar nyelvű újságot, amelynek rövid időn belül 310 előfizetője lett.

Impozáns lista. Mindez indokolja kitüntetett figyelmünket, teljesítményének megbecsülését és az utókor elismerését.

 Török veszedelem

„Az országok java és jóléte mindig fontosabb volt nekem, mint a saját, családom és gyerekeim ügye, ezt részesítettem előnyben.”

Mária Terézia

 

Károly Róbert és Nagy Lajos a központosított királyi hatalom erőskezű és sikeres képviselői voltak. A Hunyadiak alatt a magyarok konokul küzdve, makacs ellenfélként álltak ellen az oszmán hódítóknak. Hősies küzdelmeikből katonailag és kulturálisan is megerősödve kerültek ki. A további, évszázados törökellenes háborúk azonban kimerítették az utódok erejét, míg végül a hatalmas gazdasági és katonai fölényben lévő ellenséggel szemben alulmaradtak. A török hódítás megsemmisítette a központosított királyi hatalmat és a teret adott a széttöredezettségnek. Ennek eredményeként az egyes nagyurak a maguk uraivá váltak: védelmi és igazgatási fennhatóságukat önállóan gyakorolták. Először ezen, a hűbérurak egyéni és gyakran változó törekvéseinek alárendelt helyzeten kellett az ország egésze érdekében változtatni. A török elleni harcokhoz egységre, erőre és hasznos szövetségesekre volt szükség. Az első próbálkozások regionális összefogást eredményeztek. A magyar királyság először a cseh, majd a lengyel királysággal kötött szövetséget, de így sem rendelkezett elegendő erővel a törökök feltartóztatásához. Mohács kudarca egyértelművé tette, hogy a királyi hatalom meggyengülése következtében nincs olyan belső erő és akarat, ami közös fellépésre és áldozatvállalásra szoríthatná az önállósult nagyurakat. Így a védelmi képesség biztosítása érdekében a Nyugathoz, vagyis a Habsburgokhoz kellett fordulni. A hatalmas nyugati területekkel rendelkező Habsburgok, akik a Német-Római Császári trónt is birtokolták, jó választásnak bizonyultak. A Habsburg birodalom tehát 1526-ban, a mohácsi csata tragédiájának évében jött létre, és csaknem négyszáz évig állt fenn. Végül ugyanabban a naptári évben bomlott fel, 1918-ban, mint amelyikben az Ottomán Birodalom végső széthullására is sor került.

 Erős állam, erős hadsereg

„Mindig szemem előtt lebegett és sokszor mérlegeltem, hogy nem a magamé vagyok, hanem a közösségé.”

Mária Terézia

 

A 14-15. század fordulójára Európa szerte eldőlni látszott, hogy a nyugati világ alapvető politikai intézménye nem a városállam, hanem a feudális királyságból születő ország-állam lesz, aminek a magyar modell is megfelelt. Új erőre kapott a központosító királyi hatalom, ami a regionális és helyi különbségek eltörlésére irányult. A király saját hatáskörébe vonta a pénzverést, az igazságszolgáltatást, a hadsereget és a tisztviselők kinevezését. Egységesíteni igyekezett a különböző népcsoportokat, akiket elválasztott nyelvük, szokásaik különbözősége, és akiknek lojalitása nem terjedt túl az övéiken. A lovag szerepe leértékelődött, kiszorították az udvaroncok, hanyatlásnak indult, majd eltűnt a lovagi kultúra is. Ahogy Molnár Tamásmegállapítja: „A modern nemzet és állam együtt születik meg, az előbbi az egységet jelzi, az utóbbi a kereteket adja hozzá; állam és nemzet az uralkodó személyében egyesül. A király szemszögéből ez a szövetség antifeudális koalíció volt; a polgárság számára eszköz, mellyel megakadályozhatta, hogy a feudális-arisztokrata csoportok újra átvegyék a hatalmat.” (Molnár Tamás: Liberális hegemónia. Kairosz, Budapest, 2001. 135. o.) Ahol az állam és nemzet ésszerű egységben, azaz organikusan működött együtt, ott lehetővé vált az építkezés és a gyarapodás, szervesült az anyagi és a technikai fejlődés, virágzásnak indult a kultúra.

 Habsburg veszedelem

„Sohasem fogom elhanyagolni azokat a kötelességeket, amelyeket keresztény uralkodóként alattvalóim iránt teljesítenem kell.”

Mária Terézia

 

1541-ben hazánk részekre szakadt, a török által megszállt területeket elnéptelenítette a harács mértéktelensége, a lakosság folyamatos és szisztematikus kiszipolyozása. Egész területek váltak lakatlanná, demográfiai katasztrófa fenyegetett. A rendi magyar nemzet legfontosabb céljává a török kiűzése és az ország egységének helyreállítása vált. Így is csak másfélszáz évvel később, 1699-ben, a karlócai béke révén szerezhettük vissza elvesztett területeinket. Magyarországra ezt követően a több évszázadon keresztül tartó pusztító háborúk, idegen megszállás következményeinek ledolgozása, az erőgyűjtés és az új kihívásokra való felkészülés állt. Demográfiailag, kulturálisan és gazdaságilag is gyarapodó pályára kellett állni. Eközben a nemzeti megmaradást is biztosítani kellett, meg kellett őrizni és meg kellett erősíteni az állami szuverenitást immár a Habsburg birodalmon belül. A Habsburgok ugyanis, a korszellemnek megfelelően a regionális, föderatív különállások felszámolására törekedtek, ami veszélyeztette a rendi magyar nemzet és állam különállását. A központosító, egységesítő akarattal szemben szerveződtek meg Thököly vezetése alatt a kurucok, illetve Rákóczi Ferenc szabadságharcosai. A szatmári békével (1711) záródó küzdelmek eredményeként Magyarországot nem kebelezte be az Osztrák-ház, nem tagolódott be az örökös tartományok közé, a Habsburg birodalmon belül is megtartotta és megőrizte nemzeti különállását.

Az új uralkodó, III. Károly (1712-1740) a spanyol politikán nevelődött. Az ottani tapasztalatokat kamatoztatta birodalma kormányzásában. A magyar nemzeti ellenállás jelentőségét és egyben veszélyességét felmérve, új alapokra kívánta helyezni a magyarok és a dinasztia viszonyát. „Ettől a nemzettől el kell venni annak tudatát, hogy a német nemzet elnyomja őt, ehelyett meg kell vele értetni, hogy én épp annyira becsülöm és annyira megbízok benne, akárcsak más népeimben.” - írta még Barcelonából, koronázására készülve. (Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar történet IV. Királyi Magyar Egyetemi nyomda, Budapest, 1938. 329. o.) Uralkodását, ahogy leánya és utódja Mária Terézia királynőjét is, az érdekbeszámításos kompromisszumokra alapozta. Első dolga volt, hogy a magyar országgyűléssel elfogadtassa azt a honvédelmi törvényt, ami az állandó hadsereg felállításáról rendelkezett. Állandó hadseregre azért volt szüksége, hogy kül- és belpolitikájának nyomatékot adhasson, a magyar rendeknek pedig azért, mert még javában folytak a török elleni háborúk. Közös érdek volt tehát az ország védelmi képességét biztosítani a külső ellenséggel szemben. A rendek tudomásul vették, hogy az uralkodóhoz hű, idegen, nemzetek feletti, más néven közös hadsereg állomásozik hazánk területén, és ennek alárendeltségében kötelesek szolgálni, a király pedig azt, hogy a nemesi felkelésés ezáltal a nemesi adómentesség elve sértetlen marad. Ez az állandó, nemzetek feletti vagy más néven „közös” hadsereg egészen a birodalom 1918-as fennállásáig, majd 1867-től az Osztrák-Magyar Monarchia legfontosabb egységét kifejező és képviselő intézménye maradt.

Amikor III. Károly 1723-ban elfogadtatta a magyar rendekkel, hogy trónja nőágon is öröklődik, Belgrád, Temesvár és a Bánát még török kézen volt. A százötven éves oszmán megszállás, a törökök kiverésének elhúzódó és gyötrelmes módja felülírta a magyar rendeknek, beleértve a hangadó magyar főurakat, a Habsburgokkal szembeni fenntartásait. Belátták, hogy az ország védelmi, biztonsági érdekei miatt nem nélkülözhetik azt a katonai, gazdasági erőt, amellyel a Habsburg uralkodó, III. Károly, illetve utódja, Mária Terézia rendelkezik.

A királynő

„Szeretem a magyar nemzetet nagyon, és úgy hiszem, hogy az is viszontszeret engem.”

Mária Terézia

 

A 18. században bő negyedszázad számított egy emberöltőnek. Mária Terézia és fia uralkodása két emberöltőnyi, vagyis fél évszázados időszakot ölel fel. Ezen belül a királynőnek kerek negyven esztendő, fiának, II. Józsefnek, a kalapos királynak pedig egy évtized jutott.

Mária Terézia 1740 és 1780 között uralkodott. Férje Lotaringiai Ferenc, Budavisszafoglalójának unokája, a Német-Római Császár volt. Mária Terézia 16 gyermeket szült és nevelt fel. Nincs az az emancipált 21. századi nő, aki többet és jobban teljesítene, mint ő. Királynőként, anyaként és feleségként egyaránt helytállt. Amikor magyar királynővé koronázták, legnagyobb és legtekintélyesebb országa a Magyar Királyság volt, annak ellenére, hogy többek között a mai Belgium, Milánó, Nápoly és Szardínia is a koronája alá tartozott. Uralkodásának első időszakában hosszas háborúkat kellett vívnia birodalma és koronája megtartásáért. Az osztrák örökösödési(1740-1748), illetve a hétéves háború (1756-1763) Szilézia elvesztésével zárult, és a Német-Római Császárságon belüli erőviszonyok végleges átrendeződését eredményezte. E két háborút leszámítva, Mária Terézia nem folytatott területszerző háborúkat, országai ügyeit igazgatta legjobb tudása és meggyőződése szerint a közjó érdekében. A Habsburg Birodalom sem ekkor, sem később nem kapcsolódott be az akkor gőzerővel folyó gyarmatosításba, elég feladatot rótt rá az oszmán veszéllyel szembeni helytállás, déli határainak és Európán belüli nagyhatalmi szerepének biztosítása.

Amikor fél Európa egymás után kétszer is Mária Terézia trónjára támadt, a magyar rendek kitartása és áldozatvállalása mentette meg a dinasztiát. A királynő ezt azzal igyekezett meghálálni, hogy életre hívta a magyar királyi testőrséget, a magyar királyi koronaőrséget, felvette az apostoli királyicímet és megalapította a Szent István Rendet. (Mária Terézia királynő 1764. május 5-én alapította a Szent István Rendet, fiának német-római királlyá történő koronázása napján. A Szent István Rend adományozását többször is újra bevezették, legutoljára a második Orbán-kormány, a 2011. évi CCII. törvénnyel.) 1772-ben pedig visszaadta Magyarországnak a még Zsigmond alatt elzálogosított tizenhat szepesi várost.

A magyar királyság területét Mária Terézia uralkodása alatt elkerülték a pusztítások, a háborúk, az ország a csendes erőgyűjtésre, a mindennapi munkára, századok kényszerű mulasztásainak pótlására koncentrálhatott.

A királynő uralkodását szolgálatnak tekintette. Munkáját alázattal és szorgalmasan végezte, elkötelezett katolikusként az irgalmasság és a méltányosság elvei vezérelték. Célja a közjó, vagy ahogy akkoriban mondták: az államjó szolgálata volt. Nagy hatást gyakoroltak rá korának német és francia gondolkodói, akiket a felvilágosodás előfutáraiként tartunk számon. Tanításaikból merítette a természeti törvények tiszteletben tartását és azt, hogy nem szabad a kézműipar és a kereskedelem érdekeinek alárendelni a mezőgazdaságot. Ez egybeesett Mária Terézia kompromisszumokra és a kiegyensúlyozásra törekvő politikai krédójával. Az ipar és a kereskedelem fejlesztése mellett a mezőgazdaság lehetőségekhez juttatását az állandó hadsereg ellátása és élelmezése szempontjából is a szívén viselte. Az állandó hadseregek ugyanis hatalmas felvevő piacokat is jelentettek (ahogy jelentenek ma is) a mezőgazdaság és az ugyancsak az államtól függő újonnan létrejövő ipari vállalkozások számára. A nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítások hatására hatalmas lendületet vett a világkereskedelem, amelybe a központosított államok nagyvállalkozókként kapcsolódtak be. Mindez olyan gazdasági pezsgést eredményezett, amely a monopóliumok és az ezerféle megkötöttség felszámolását, a szabad kereskedelem és vállalkozások felvirágzását eredményezte.

Aranykor

„Hosszú tapasztalatom, népem iránti szeretetem, amelyben a legnagyobb sorscsapások és veszteségek idején mindig segélyforrást és vigasztalást találtam, ezek egyedül tettek engem erőssé és ezek adták meg boldogságomat.”

Mária Terézia

 

Mária Terézia soha nem felejtette el, hogy trónigényét és trónjának megtartását egy olyan társadalmi szerződés alapozta meg, amely a magyar rendek és az uralkodó közötti viszony újraszabályozásán alapult. A magyar rendek erejét bizonyítja, hogy az uralkodót nem csak rábírták, de be is tartatták vele azt a kompromisszumot, amely a rendi állam megmaradásának zálogává vált. El nem hanyagolható szerepet játszott ebben az az elementáris erejű rendi/nemzeti ellenállás, amely a Thököly - Rákóczi-szabadságharcokban nyilvánult meg. Ezekre építve húzták fel a rendek a magyar nemzeti szuverenitás védfalait a központosító, egységesítő, birodalmi törekvésekkel szemben. A vármegyék önálló területi-közigazgatási egységek voltak. Gyűléseiken zömmel a kis- és középnemesek hallatták a hangjukat, de az ülések nyilvánosak voltak, ezért azokon a parasztok is megjelenhettek. A vármegyék mérlegelték a királyi határozatokat és rendeleteket, megvitatták és véleményezték azokat az alkotmányosság, a nemzeti hagyományok és a szerzett jogok szempontjából. Ha kellett és szükségessé vált, a vármegyék ellenállásukkal megbéníthatták a kormányzást, és ezzel a fegyverrel a későbbiek során több alkalommal éltek is. Mária Terézia azonban különös figyelmet fordított arra, hogy a magyar rendek és az udvar közötti kényes egyensúly ne boruljon fel. Női érzékenységgel, a kompromisszumok finom hálójával biztosította azok sértetlenségét, akikre országjobbító munkájának előfeltételeként tekintett. Mert az uralkodó építő és modernizáló tevékenysége csak a rendek közreműködése révén teljesedhetett ki. A magyar rendek számára „önzésük” a túlélés záloga volt, ami a nemesi adómentességhez való ragaszkodásukban fejeződött ki. A lepusztított országban ugyanis nem csak a jobbágyok, de a mintegy harminckétezer nemesi család is a tönk szélére, gazdasági vészhelyzetbe került. Anyagi biztonságuk visszanyeréséről nem tudtak, de nem is akartak lemondani. A magyar birtokos nemesség gazdasági megerősödése a nemzeti megmaradás szempontjából is elengedhetetlen volt. A királynő nagyon jól értette, hogy Magyarországot csak a saját törvényei szerint lehet és szabad kormányozni, semmiképpen nem úgy, ahogy más tartományait. Ez volt az alapja annak, hogy az udvar és a rendek együttműködtek az ország újjászervezésében, megújításában. A rendek is tisztában voltak vele, hogy hazájuk korszerűsítése nem tűr halasztást. A török dúlás évszázadai alatt lepusztult országnak égető szüksége volt a Mária Terézia biztosította stabilitásra, kiszámíthatóságra és arra a fontolva haladásra, amit az általa kezdeményezett újítások képviseltek. Mária Terézia nagy országátalakító és megújító munkája abból a meggyőződéséből fakadt, hogy alattvalói csak akkor lesznek a dinasztia hű szolgái, ha érzik az uralkodó törődését, védő és támogató gondoskodását. Az általa beindított reformkor, az egymásra épülő, egymást kiegészítő, megfontolt és óvatos lépések sorozata, alapvető változásokat eredményezett. Magyarország nagy léptekkel dolgozta le lemaradását és zárkózott fel a kor színvonalához. Ennek a gondoskodó, építő munkának az eredményeként a Habsburg birodalmat elkerülte a Franciaországot visszavető és megrázó forradalom (1789), amely pusztító polgárháborúba torkollt. A Habsburg-Lotaringiai dinasztia ezzel szemben megőrizte a hatalmát, és tekintélyes, jelentős erőként vállalt részt abban a koalícióban, amely megakadályozta, hogy a Napóleonvezetése alatt álló francia hódítók véglegesen leigázzák Európát. Jelentős szerepet játszott az Európa békés fejlődésének egy évszázadra keretet biztosító Szent Szövetség rendszere létrehozásában és fenntartásában is.

Megújul az ország

Jó magyar vagyok, szívem tele hálával ez iránt a nemzet iránt.”

Mária Terézia

 

Mária Terézia nevezte ki a legfontosabb kormányzati szervek, testületek, hivatalok vezető munkatársait. Szilárdan kézben tartotta a külügyeket. A hadügy és a pénzügyek tekintetében csak a magyar rendi országgyűlés adómegszavazási és katonaállítási joga korlátozta. Gondoskodó államának egyik alappillérévé a lépcsőzetesen építkező állami közegészségügyi rendszer vált. Ez azt jelentette, hogy 1752-től minden megyének jól képzett orvost kellett alkalmaznia. Ez vált a kiépülő vármegyei tisztiorvosi szolgálat alapjává. Ebből fejlődött ki az országos tisztiorvosi hálózat, melynek az volt a feladata, hogy a pusztító járványokat, fertőzéseket megelőzze, illetve lokalizálja. A közegészségügy fejlesztését és az egészséghez, a testi épséghez való természet adta jog érvényesülését szolgálták a nagy számban megjelenő egészségügyi felvilágosító kiadványok, a szülészeti oktatókönyvek, a bábák képzésére szolgáló tankönyvek. És legfőképp: az egységesen szabályozott, egyetemi szintű orvosképzés.

Az 1777-os Ratio Educationis a népiskolák hálózatán alapuló, alulról felfelé építkező oktatási reform hatalmas előrelépést jelentett a tudás és műveltség megszerezhetősége irányába. A népiskolát sikeresen elvégző diák városi középfokú oktatási intézménybe kerülhetett. A legjobbak felsőfokú képzést is kaphattak, vagy a kétéves királyi akadémiákban, vagy az egyetemen, itthon és külföldön. Ennek az intézményrendszernek a kiépítéséhez az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend vagyonát is igénybe vették. Az oktatást állami felügyelet alá vonták, az országot kilenc tankerületre osztották fel, a minőséget és az egységes színvonalat a tanfelügyelői hálózat szavatolta. A népiskolákban az iskolaköteles korú 6-12 év közötti diákok egységes tanterv alapján készült egységes tankönyvekből tanultak. A középfokú oktatásban, amely tandíjköteles volt, a tehetséges szegények lemorzsolódásának mérséklésére ösztöndíjrendszert vezettek be. De hatalmas jelentőséggel bírt az igazságügy reformja is, amely jogbiztonságot eredményezett végre, hosszú évszázadok önkénye és kiszámíthatatlansága után. A latin maradt 1844-ig a közigazgatás és a tudomány nyelve. Ez tükrözte a nyugati kereszténységhez, a nyugati kultúrához, ezen belül a római joghoz való ragaszkodásunkat a török idők alatt, majd a német kultúra terjeszkedésével szemben. A kereskedelmet nehezítő belső vámokat eltörölték, egységesítették a szabályozókat és a mértékeket. Elkezdődött a Duna-Tisza csatornázása, a mocsarak lecsapolása, az úthálózat korszerűsítése. Igen jelentős eredményeket hozott az úrbéri rendezés is. A jobbágyság terhei, beleértve a robotot is, egységessé, szabályozottá és kiszámíthatóvá váltak. A barokk ízlésvilágnak megfelelő paloták, középületek, parkok, kertek épültek a vidéki birtokokon és a virágzásnak induló városokban. Az akkori főváros, a harmincezer lakosú, tizennégy palotás Pozsonymellett Pest és Buda fejlődése is beindult. 1760-tól már színház is működött Budán.

„Terézia karjain/ Dicső szabadság temploma lett hazánk,/ Nem dúltak ádáz pártot ütő hadak,

A szent rokonvér nem kiáltott/A babonák tüze közt az égre.

Áldás virágzott a Duna partjain,/Áldásba ferdett a Tisza síkjain,

Áldásba a vad Dráva berkin/S Fátra kopár farain lakó nép”.…– állapítja meg nagy költőnk, Berzsenyi.

300 év távlatából      

Most tisztelet és hála érzéseivel tekintünk fel nagy árnyékára, s a maradék örökké fogja áldani emlékezetét.”

Kazinczy Ferenc

 

Magyarország biztonság iránti igénye és a kulturális, tudományos és gazdasági felzárkózás akarása az egyik oldalon, a szuverenitás visszaszerzése, megtartása és megőrzése a másikon. Nem ismeretlen ez a dilemma ma sem. Amikor a szovjet megszállás véget ért, és újra bekapcsolódhattunk a nyugati világ vérkeringésébe, a fentiekhez hasonló feladatok vártak ránk. A Nyugattól elzárva, egy számunkra idegen erő által legyűrve, majd megszállva töltött hosszú idő után szereztük vissza újra önállóságunkat, önrendelkezésünket. Ahogy a 18. században, úgy a 21. századba lépve is válaszokat kell találnunk arra, hogyan, milyen áron, mit feladva és mihez ragaszkodva tagolódjunk be a Nyugaton kialakult rendbe? Milyen védelmi rendszer garantálja a legjobban nemzetünk biztonságát? A törökkel folytatott küzdelem, majd az uralmuk alatt eltöltött hosszú idő alatt, hasonlóan a szovjet hódoltság időszakára, egy olyan eltérő értékrendű, kultúrájú világ telepedett ránk, amelynek lenyomata, nyelve, szokásrendje nem hagyott bennünket érintetlenül. Amúgy is Kelet és Nyugatmetszéspontján élünk, Keletről jöttünk, de a Nyugatot választottuk. Mindez nem csak akkor választ el minket Európa nyugati félétől, amikor turbános vagy vörös csillagos katonák akadályozzák a két világ közötti érintkezést, de akkor is, amikor különböző történelmi tapasztalataink alapján gondolkozunk értékeinkről, érdekeinkről és az ezekből következő stratégiai döntésekről. Például az iszlámhívő új honfoglalók jelentette vészhelyzetről. Nyugat Poitiers, illetve a rekonkviszta óta csak tisztes távolból tekint az iszlám világra. Ha kellett, és az érdekeit az szolgálta, szövetkezett ellenünk a Portával, ha nem volt rá szüksége, visszaterelte őket oda, ahol már nem zavarták a köreit. Mi évszázadok tapasztalatait gyűjtöttük össze az iszlámmal való együttélés nehézségeiről és következményeiről.

A biztonság iránti igényünk 18. századi eleinkhez hasonló döntéshez vezetett bennünket. 1997-ben népszavazáson döntöttük el, hogy a NATO tagjává válunk. Felismertük, hogy a szovjet megszállás alól felszabadult független Magyarország védelmi képessége nem elégséges, szükségünk van a NATO nyújtotta védőhálóra. Fél évszázados technikai-technológiai és infrastrukturális lemaradásunknak a ledolgozását és gazdaságunk sikerpályára állítását remélve döntöttünk ugyancsak népszavazáson 2004-ben arról, hogy az Európai Unió tagjává válunk. Ahogy a török kiűzését és a Habsburg monarchiába való beilleszkedésünket követően a fő kérdés nemzeti szuverenitásunk megőrzése, vagy, ahogy akkoriban mondták, a közjogi kérdések maradtak, úgy ma is szuverenitásunk és identitásunk, vagyis nemzeti megmaradásunk biztosítása a legfontosabb feladatunk. Attól kezdve ugyanis, hogy visszatagolódtunk a Nyugatba, értelemszerűen a Nyugathoz való viszonyunk áll kül- és nemzetpolitikánk fókuszában. Ma is, mint egykor, a nemzeti szuverenitás megtartása, a nemzeti fennhatóság alatt maradó ügyek feletti rendelkezés megőrzése a feladat, az egyre újabb és újabb egységesítő és központosító törekvésekkel szemben. Akkor a bécsi udvar, most az uniós bürokrácia túlterjeszkedését kell visszavernünk. Mert a szuverén magyar állam csak annyi hatáskörről mondhat le a központosító hatalom javára, amennyit túlélése érdekében állónak tart. A feladat tehát ugyanaz ma, mint akkor: a Nyugathoz tartozás előnyeit úgy kamatoztatni a magyar nemzet érdekében, hogy az mindkét fél számára win-win helyzetet eredményezzen.

Akár Bécs, akár Brüsszel a központosító erő, mindenképen nyomasztó hatással van ránk, mert a távoli központokat olyan személytelen kapcsolatok hálója szövi át, amelyben szinte lehetetlen eligazodnunk. Az Unió intézményi döntéshozói, Mária Teréziával szemben, nem jutottak még el annak felismeréséig, hogy régiónk és benne Magyarország érdekeinek beszámítása az ára annak, hogy Európa helyt tudjon állni azoknak a biztonsági és gazdasági kihívásoknak, amelyek közül az egyik legsúlyosabb a kontinensre zúduló migránsáradat, amely a világpolitikai súlypontok átrendeződésének egyik, minket közvetlenül érintő következménye.

III. Károly és Mária Terézia megértette a kuruc harcok üzenetét. Ferenc József tanult 1848-1849-ből, Kádárt és a szovjet vezetőket kompromisszumra szorította 1956. Ebben a régióban nyughatatlan népek laknak. Jól és tisztelettel kell velük bánni, és akkor megbízható partnerek lesznek.

Ezt a tapasztalatot szűrte le a nagy királynő és tette kormányzásának alapelvévé. Uralkodásának évtizedeit a politikai nagyvonalúság és az egyensúlyteremtő képesség jellemezte. A korszerűsítés melletti eltökéltségét a meggyőzés fáradságos és nehézkes módszerével juttatta érvényre, biztosítva ezzel a politikai sikerhez elengedhetetlenül szükséges támogatást. Az együttműködést kereste és alattvalói javát kívánta szolgálni. A római katolikus egyházra trónja támaszaként tekintett, célját és küldetését a keresztény erkölcsiségre alapozta, mély vallásos hite szabta meg, mit tartott helyesnek és helytelennek, jónak és rossznak. Ugyanakkor a reformáció következtében teret nyert önálló, kritikus gondolkodást, a tudományok fejlődését és az egyén szerepének felértékelődését is tudomásul vette. Belátta, hogy a nemzeti érzés fontos tényezővé vált, a nemzeti kultúrák szerepe felértékelődött. Mindez előtérbe helyezte az oktatás, a kultúra és a tudomány jelentőségét. Megjelent a modern értelmiség és megindult a magyar nyelv korszerűsítése: a nyelvművelés. Megszerveződtek az olvasókörök, a gondolkodó társaságok, ahol feladatuknak tekintették a nemzeti művelődés szolgálatát, mégpedig oly módon, hogy ne csak közvetítsék, de szuverén módon át is értelmezzék a Nyugat kultúráját, és egyfajta „csináld magad” mozgalom keretében honosítsák meg nálunk.

A királynő a töröktől meggyötört magyarság példájából megértette, hogy egy idegen kultúra rákényszerítése milyen elviselhetetlen lelki terhet rak egy nemzetre.Ezért arra törekedett, hogy az általa szorgalmazott nyugati modellre önálló, teremtő tettre felszólító ösztönzésként és ne másolandó késztermékként tekintsünk. Erre hajlandók is voltunk. A birodalomtól tanultunk, de őket is megtanítottuk arra, hogyan lehetnek bátrabbak, lazábbak, családiasabbak, hogyan teremthetnek élhetőbb közösségeket. A királynő arra törekedett, hogy a közösen megélt tapasztalatok, a közös ellenség elleni harc egyszövetűvé szője birodalmát. Nem akart egyneműsíteni, nem akart uniformizálni. Nem hitt a ’one size fits for all’elvében. Nem rombolta szét a magyarok politikai intézményeit, nem harcolt a szokásaink ellen és nem akart beolvasztani bennünket. Tisztában volt vele, hogy a szokások a közösség egymást követő nemzedékei által tovább hagyományozott társadalmi és kulturális örökség részei. Támogatta ezt az örökséget, amely identitásunk megőrzését, kultúránk fejlesztését szolgálta, mert feltett szándéka volt, hogy ebből a sokszínű hagyományból hozza létre az új minőséggé váló egységet.

Mária Terézia uralkodását az 1867-1914 közötti időszakhoz hasonlóan joggal tekinthetjük olyan aranykornak, amikor a törvény és a rend által garantált békében és biztonságban élhettünk. A királynő alattvalóira gyermekeiként tekintett, ezért gondoskodni akart jólétükről. Oltalmazni kívánta a szegényeket, gyámolítani az elesetteket. A kötelező elemi oktatásra a legnagyobb tudatformáló erőként tekintett. Eközben gondosan ügyelt arra is, hogy a régi és az új közötti kényes egyensúly ne boruljon fel. Pontosan tudta, sőt törekedett is rá, hogy az általa bevezetett újítások eredményeként a birodalom és benne hazánk átalakuljon. Fejlődésnek indultak a városok, megerősödött a polgárság, kialakult az értelmiség. Bár a vallási türelem majd csak fia és utódja uralkodásának eredményeként válik elfogadottá, már Mária Terézia is vallotta, hogy a lelkiismeret és a gondolkodás szabadságát a kölcsönös tisztelet alapján kell megközelíteni és hogy, az emberi méltóság és a társadalmi igazságérzet ugyancsak fontosak az államjószempontjából.

Nagy királynőnk volt.

Utoljára frissítve: 2017. október 4.  09:53


Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.