Egy elmaradt előadás margójára

Megjelenés helye: latoszogblog.hu
Megjelenés dátuma: 2017-09-14

A kommunista diktatúra bukását nem követte igazságtétel. Mondhatnánk azt is, a kommunizmusnak nem volt nürnbergi pere, így a demokrácia és a szabad piacgazdaság hirtelen barátaivá avanzsált kommunistáknak semmilyen felelősségre vonástól nem kellett tartaniuk. Nagy árat fizet(t)ünk ezért! Pedig nem mondhatjuk, hogy nem próbáltuk meg. A Zétényi - Takács-féle törvényre – még ha a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság el is kaszálta – ma is büszkék lehetünk. Ezt az írást 1991 őszén publikáltam először a Magyar Narancsban, 2003-ban pedig megjelent az Egyazon mércével – A visszaperelt történelem kötetemben Az Eichmann-per tanulságai címmel. Most, hogy érthető okokból, és újra beszédtéma a kommunisták gyilkosságainak megítélése, annyit mondhatok csak: „itt állok, másként nem tehetek”.
 

„Miképp éljünk igazság nélkül?”

Albert Camus

Amikor Adolf Eichmannt 1961-ben Jeruzsálemben bírái elé állították, számot kellett adnia azon cselekedeteiről, melyeket a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) tagjaként, vezető beosztásban, az emberiség és mindenekelőtt a zsidóság kárára elkövetett. Eichmann megbocsáthatatlan bűneit perbe fogása előtt húsz évvel, 1941-1944 között, egy a tárgyalás idején már a történelem süllyesztőjébe veszett rendszer, a Harmadik Birodalom főhivatalnokaként követte el.

Eichmann-nal a vádlottak padjára került a nácizmus egész ideológiája, fajüldöző politikája és emberidegen gyakorlata, a náci Németország vezetői: Hitler, Himmler, Göring, Goebbels, Müller, Kaltenbrunner, Mengele és a többiek is mind, akik elkerülték a felelősségre vonást. A mintegy nyolc hónapig tartó rendőrségi kihallgatások több mint három és félezer oldalnyi anyaga, a tárgyaláson bemutatott sokezer eredeti dokumentum, a világ minden tájáról megidézett, különböző nemzetiségű tanúk eskü alatti vallomása a nyilvánosság elé tárta a náci népirtás mechanizmusát, és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az abban résztvevők − és így az üvegkalitkában feszengő, kopaszodó, aktakukac külsejű Eichmann is − felelősséggel tartoznak a történtekért. Eichmannt halálra ítélte az izraeli bíróság és kivégezték. Pere megmutatta: vannak bűnök, amelyekért  nem jár feloldozás, mert nem évülnek el, és hogy az ilyen bűncselekményeket elkövetőket előbb vagy utóbb utoléri az igazságszolgáltatás.

A fiatal izraeli demokráciát az Eichmann-per megrendezésekor elsősorban nem a bosszúvágy sarkallta. Az Eichmannt elfogó és Izraelbe szállító kommandó számára egyszerűbb feladat lett volna likvidálása. Izraelnek azonban meg kellett ismernie az igazságot a történtekről, hogy segítségével eljuthasson annak megértéséhez és a múlttal való megbékéléshez. A per hatására az üldöztetés során megalázott, meggyötört és iszonyatos vérveszteségeket szenvedett generációk felemelték fejüket. Szívüket jogos önbizalom és magabiztosság töltötte el. A rettegett „Übermenschek˝ egyike szemük láttára zsugorodott piti kis tisztviselővé. Az egykor oly félelmetesen csengő gyilkos ideológia, amelynek szolgájává aljasulva a pokol mélyére is követte parancsolóit, üres, nevetséges fecsegéssé szelídült.

Eichmann a bíróságon, 1961

Magabiztosságra a napjainkban születő új Magyarországnak is égetően szüksége van. Ehhez pedig tisztán kell látnunk és láttatnunk közelmúltunkat. Számba kell vennünk veszteségeinket, meg kell ismernünk új, valódi hőseinket, el kell számolnunk a bűnösökkel, az árulókkal, a gyilkosokkal. Ezért elengedhetetlenül fontosnak tartom a Magyarország és a világ modern kori történetében páratlan hazaárulást elkövetett Hegedüs András volt miniszterelnök bíróság elé állítását. Hegedüs András 1956 októberében aláírta a szovjet csapatok behívását, illetve a forradalmárok elleni bevetését kérő dokumentumot. Saját népe, országa, honfitársai ellen idegen csapatok felhasználását szorgalmazta! Ilyen hazaáruló tettre még Sztójay Döme, de maga a „nemzetvezető˝ Szálasi Ferenc sem vetemedett! Kollaboránsok, Quislingek, idegen érdekek kiszolgálói más országokhoz hasonlóan nálunk is szép számmal akadtak 1944 és 1989 között. A több mint negyvenéves kommunista uralom időszakában, a nagyhatalmak által a hatalmas szovjet birodalom fennhatósága alá rendelt kis ország lakóinak többsége nem is tehetett mást, mint hogy beletörődve a megmásíthatatlannak tűnő realitásba, együttműködött a hatalmat bitorlókkal. Az együttműködés − a kooperáció, illetve az idegen érdekek haszonlesésből történő kiszolgálása − a kollaboráció között sok esetben nehéz meghúzni a határt. De Hegedüs tette olyan egyértelműen dokumentált hazaárulás, amely minden quislingséget, kollaborációt felülmúl, és amelynek elítéléséről és példás megbüntetéséről minden ország jogrendszere gondoskodik.

Jól tudjuk, hogy Hegedüs kommunista elvbarátaihoz hasonlóan nem ismert nemzeti lojalitást. Hűséget, elkötelezettséget mindenekelőtt Moszkva, a Bölcs Vezér, illetve legjobb magyar tanítványai, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom iránt érzett, ennek „katonájaként˝ cselekedett. (Azért az idézőjel, mert egy katonától joggal elvárhatná az ember, hogy fegyverrel harcoljon. Különösen, ha vélt igaza és érdekének védelme szólítja fegyverbe. Hegedüs azonban elvtársaihoz és a párt többi vezető tagjához hasonlóan ezt a „nemes küzdelmet˝ inkább az egyszerű, szovjet egyenruhába bújtatott kiskatonákra bízta, és gyáván megfutamodott. Moszkváig meg sem állt.)

Hegedüs András miniszterelnök és Bata István honvédelmi miniszter a május 1-jei felvonulás  dísztribünjén, 1955

Hegedüs maga írja a Kossuth Könyvkiadó gondozásában 1988-ban megjelentetett A történelem és a hatalom igézetében című könyvében: „Gerő közölte velünk, hogy esetleg szükség lehet a szovjet csapatok segítségül hívására. Pontosabban arra, hogy a rend helyreállítása érdekében a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok egy része bevonuljon Budapestre… A kérdésről, hogy a szovjet csapatok szükség esetén segítsenek Budapesten a rend helyreállításában, valahol, valamikor, valaki megfogalmazott egy levelet. Gerő arra kérte Nagy Imrét, hogy ő - mint miniszterelnök - írja alá a levelet… Nagy Imre nem írta alá utólagosan a szovjet vezetéshez 23-ról 24-re virradó éjjel intézett kérést. Egészen október 26-íg húzódik ez a dolog, amikor már nem lehetett tovább halasztani. Nyilván dokumentálni kellett a szovjet beavatkozás jogi hátterét. Ekkor Gerő és Andropov nem tehettek mást: azt kérték, hogy írjam alá én a levelet. Aláírtam. Teljesen természetesnek tartottam ezt, hiszen részt vettem a döntésben… A tettekért vállalni kell a felelősséget… Számomra ezért az aláírás nem tűnt tehertételnek, hanem természetes kötelességnek.˝ (292. o.)

Hegedüs példátlan cinizmussal és közönnyel elkövetett gyalázatos tette − mely egyébként politikusi pályafutásának méltó betetőzése volt − nem maradhat büntetlen. Súlyosbító körülmény, hogy árulását még csak nem is kényszer hatására, hanem önként jelentkezve követte el. Hiszen a szovjet csapatok bevetését legitimáló okmány aláírásakor már nem ő, hanem Nagy Imre volt Magyarország miniszterelnöke. Védőügyvédje biztosan fog majd enyhítő körülményeket is találni. Mindezek mérlegelése azonban a független magyar bíróság dolga.

Nekünk, akiknek megadatott, hogy egy immár független, szabad és demokratikus állam polgáraiként folytathassuk életünket, nevelhessük fel gyermekeinket, választ kell majd adnunk az új generációk kérdéseire. Be fognak minket számoltatni arról, hogyan szereztünk érvényt az igazságosságnak. Meg fogják tőlünk kérdezni, hogyan tűrhettük, hogy egy ilyen nyilvánvaló, köztudott, az elkövető által soha meg nem tagadott árulás megtorlatlan maradjon. Hogyan fogjuk nekik megtanítani mi a hazaszeretet, mit kíván a haza iránti hűség és miért nem szabad soha hazaárulóvá válni, ha Hegedűs továbbra is háborítatlanul élvezi árulása jutalmát, a villalakást, a nyilvánosság előtti szereplést, a demokráciánkról nyakra-főre nyilatkozást és élvezhette a csak nemrég megvont miniszterelnöki nyugdíjat?

1956-ban a nemzeti létében végsőkig fenyegetett ország, az emberi és állampolgári jogaitól megfosztott milliók egy emberként szálltak szembe a megszállókkal és lakájaikkal. Tartozunk annyival a bátran, sőt vakmerően, félelmet nem ismerően harcolóknak, a sok-sok halottnak, önmagunknak, hogy a saját népét idegen hadsereggel kordában tartani kívánó, a szembeszegülők ellen pedig tankokat vezénylő bűnöző ne kerülhesse el a felelősségre vonást.

Ahogy Eichmann perében vádlottak padjára került az egész átkozott náci rendszer, melyet képviselt, úgy Hegedűs sem marad magára a bíróságon. Mellette lesz képletesen az egész díszes társaság: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai, Vas, Piros, Kovács, Péter stb. És tanúként felvonul majd végre-valahára mindenki, aki még életben van, hogy eskü alatt valljon mindannyiunk okulására. Mert a derékkiegyenesítés az új Magyarország polgáraira is ráfér. Ez az utolsó csatlósnak, fasisztának, vidám barakknak, nacionalistának és még annyi másnak címkézett nép csak akkor fog igazi önbizalommal telítődni, ha a tényleges felelősökre rámutatva képes lesz újra elhatárolni a jót a rossztól, a bűnöst az áldozattól.

Ez utóbbiak közül sokakat eltemettünk már. Nevezzük meg végre gyilkosaikat is!

II.

Miért hoztam fel pont Adolf Eichmann náci tömeggyilkos perét példának? Azért, mert az igazságtétel elleni érvek gyökere csak látszólagosan jogi jellegű. Az elévülésre történő hivatkozás csak ürügy, a valóságban a visszamenőleges igazságszolgáltatáshoz való jog tagadásáról van szó. Ha valami igazi jogi nonszensz volt, akkor az Eichmann jeruzsálemi pere volt. Adolf Eichmannt az izraeli kommandósok elrabolták és kicsempészték Argentínából, ahelyett, hogy jogszerűen kiadatását kérték volna. Bíróság elé állították egy olyan országban, amely a vád tárgyát képező cselekmények időpontjában még nem is létezett. Olyan emberek meggyilkolását kérték tőle számon, akik nem is voltak, nem is lehettek a fenti − akkor még nem létező − állam polgárai. Olyan bűnökért vonták felelősségre, amelyeket parancsot teljesítve, mondhatnánk, „munkaköri kötelezettségeinek˝ eleget téve követett el. A bíróság egyetlen egy alkalommal sem bizonyította, hogy Eichmann cselekményei elkövetésekor hazájának hatályos törvényeit megsértette volna. Erre a perre is igaz, amit a Hegedüs András bíróság elé állításának akadályaként érvként felhoznak. „Húsz év elteltével a bizonyítékok elhalványulnak, a tanúk személye és vallomásaiknehezen függetleníthetők az azóta történtektől. A történelmi igazság kiderítése szinte lehetetlen (…) Az ítélet is csak történelmi, politikai változások függvénye… az elítélt sem ugyanaz az ember, mint aki évtizedekkel korábban, egészen más körülmények között a bűnt elkövette.(…) Hegedüs András megnevezte önmagát, mint bűnöst, vállalta kortársai és az utókor erkölcsi ítéletét. 

Kénytelen vagyok megemlíteni, hogy Adolf Eichmann nemcsak megbánta bűneit, hanem bocsánatot is kért a zsidó néptől: „A mai napon, szabad elhatározásomból szeretnék bocsánatot kérni a zsidó néptől, és szeretném bevallani, hogy porig sújt a szégyen… El kell ismernem, hogy a zsidók megsemmisítését ma az egyik legsúlyosabb bűntettnek tartom az emberiség történetében˝ − mondotta az utolsó szó jogán. A töredelmes mea culpázás ellenére is jogosnak és igazságosnak tartom, hogy Adolf Eichmannt, minden formális jogi kifogást félretéve, halálra ítélték és kivégezték.

És igazán fájlalom, hogy vannak, akik a háborús bűnösök és Adolf Eichmann védelmezőjévé lépnek elő. Arra már nem is merek gondolni, hogy szerintük csak a náci gyilkosokkal szemben megengedett a visszamenőleges ítélkezés, a mi kis magyar kommunista gyilkosocskáinkkal és hazaárulóinkkal szemben viszont nem. Az tehát az alapvető különbség a politikai gyilkosságok között, hogy melyik fél gyilkol vagy esetleg a mennyiség csap át minőségbe? Ezek szerint tehát szélsőjobbról üldözhető, szélsőbalról viszont ízléstelen a (politikai) gyilkosságok üldözése?

Miért is pont Hegedüs Andrást hoztam fel példának? Mert tette egyértelmű, jól dokumentált és az elkövető beismerő vallomásával is alátámasztott. Az, hogy Hegedüs 1968-ban tiltakozott a bevonulás ellen, nagyon dicséretre méltó. Nem kívántam Hegedüs politikai pályafutásának ismertetését elvégezni, hanem egy szerintem megbocsáthatatlan árulásáról szóltam. A bíróságnak ugyanis a tettekről és nem az életutakról, hitekről, esetleges jócselekedetekről kell döntenie. Amikor valaki embert öl, akkor is csak a gyilkosságról mond ítéletet a bíróság, nem pedig arról, hogy azt megelőzően vagy követően hány embert hagyott életben!

(A képek forrása: itt és itt)

Utoljára frissítve: 2017. szeptember 14.  13:38


Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.