| Hírek | Cikkek | Mindennapi Élet | Galéria |

Rendhagyó múzeum - A Terror Háza

Dátum: 2009. január 2.
Médium: MIX magazin

Regős István beszélgetése Schmidt Máriával

Bevezető

Pesti vagyok. Itt születtem és egész [életemet itt töltöttem el. Láttam gyönyörű fővárosunk világszép sugárútját, [már Andrássy útnak, Népköztársaság kútjának, Magyar Ifjúság útjának. A Forradalom útjának, és ismét Andrássy útnak. Ezerszer mentem el az Andrássy út 60. szám alatti szürke palota előtt. Tudtam, hogy az iszony ideijén 1944-ben itt székelt a nyilas banda vezérkara, tudtam, hogy a pincék beszélni nem, csak zokogni tudtak. Tudtam, hogy történelem torz vigyora, fintora kapcsán ide költözött az AVH legundorítóbb bagázsa is, és a pincezárkáknak már elapadt a könnyük, és csak hörögni tudtak. De soha nem jártam a múzeumban. Pedig lett volna lehetőségem, de nem mentem el. Talán azért, mert úgy véltem, nem lehet elfogulatlan történelem-centrikus szemléletű´ egy olyan múzeum, ahol a szellemi és gazdasági vezető´ a mai ellenzék vezérének főtanácsadója volt. Rosszul tettem! Személyesen kértem és kaptam időpontot. Jobb később, mint soha.

A hatás

Beléptem! A T-34-es tank ágyúja a gangos ház körbezárt udvarában mintha rám célzott volna. Minden szürke és torokszorító. Kalauzom, Velencei Renáta, a múzeum sajtófőnöke fogad. Megnyugtat, nézelődjek csak nyugodtan egyedül. Nem akar zavarni. Félóra, és megkezdhetjük az interjút, mert Schmidt Mária főigazgató asszony befejezi a soron lévő tárgyalását - mondta.

Lifttel érkeztem a pincébe. A lift új, már a múzeumnak épült, a pince régi. Vasajtós cellák a betonfalak között. Fapriccsek megvasalva. Hokedli, kübli az ürüléknek. A kínzóeszközök, korbácsok ijesztően tekeregnek a falon. Árammal működő rézcsipeszek, a herére valók, hogy a 220 gyilkolva harapjon. Hallom az elfojtott ordításokat, látom a kifordult szemeket. Rémes vífzióm képernyőjén nyilas állatok szadista arca ordít. Aztán vált agyam diavetítője, és a zöld, fekete zubbonyok vörös csillagos sapkává alakulnak át. A kép változó. Csak a szenvedés ugyanaz. Érzem az ártatlan emberek kétségbeesett szagát, a kínzástól, veréstől összeeső testek puffanását hallom, és érzékelem a gyilkos hóhérok panaszszavát, a rengeteg munkára, a rossz munkakörülményeikre, hisz ők is a pincében éltek. Mindez alig pár méterre zajlott az utcaszinttől, És idelent mégis olyan, mintha ezer kilométerre lennénk az embeR.I. élettől. A bűzös cellákban, kínzókamrákban aratott a terror, kéjes nászát ülte a szadizmus, a lealjasított emberek tombolása. A falon most is olvasható az ÁVH egyik jelszava: „Ne csak őR.I.zd, gyűlöld is!˝ És sorjáznak a termek, ma már múzeumként. Mégis összerázkódom, magamban mondogatom, ez csak múzeum, ez nem igazi. És nézem és látom a látogató fiatalok csoportját. Némán, csendben és döbbenten nézik a számukra hihetetlen múltat. Nézik, nézik és nem hiszik, de látják. Miként látják az 56-os forradalmi események dokumentumait, hisz mindaz alig ötven éve történt. Nekik történelem. Találkoznak a fiatalon kivégzett mártírok képeivel, hallhatják utolsó szavaikat, láthatják leveleiket. De ha nincs ez a múzeum, akkor mindez nekik is csak egy oldal a történelemkönyvből. Kifelé! Igyekszem föl az emeletre, vissza a jelenbe. Vissza a levegőre. Pedig tudom, ezt látni kell!

A főigazgató

Schmidt Mária ismeri a mondást, hogy a pontosság a királyok udvariassága. Mosolyogva vár, és mintha látná arcomon a megdöbbenést. Még műsoron kívül kérdezi, voltam-e már „náluk˝? És beismerem, ez az első látogatásom. Ha nem vigyázok, percek alatt átvenné a kérdező szerepét - igazi médiaszemélyiség. De vigyázok. Beszélgetésünk négyesben zajlik, rajtunk kívül Velencei Renáta az intézet kis-magnójával, valamint Varga Gábor, a magazin felelős szerkesztője a mi kismagnónkkal, így akár hatan is lehetünk. Derűsre váltunk, és próbálkozom néhány könnyed kérdéssel.

R.I.: Úgy akartam kezdeni, hogy egyáltalán mi szükség van a mai világban Terror Háza Múzeumra, de...

S.M.: Kezdje úgy.

R.I.: Most, hogy körbejártam az épületet, okafogyottá vált ez a kérdés. Inkább azt firtatom, hogyan született az ötlet.

S.M.: Mi egy olyan múzeumot szerettünk volna alapítani, ami a 21. század nyelvén beszél, amit a mai fiatalok megértenek. Ha nem így szólítjuk meg őket, akkor hiába akarjuk eljuttatni hozzájuk az üzeneteinket, gondolatainkat, elbeszélünk egymás mellett. A múzeum munkatársainak kell alkalmazkodni a látogatókhoz, és nem fordítva

R.I.: Nem tartottak attól, hogy ez nekik már távoli történelem, és alig tudnak érzelmileg kapcsolódni a témákhoz?

S.M.: Ráhibázott. Őszintén megmondom, féltem attól, hogy majd vihogó, röhögcsélő iskolások járják a termeket, ezzel szemben saját tapasztalatom alapján mondhatom, halálos csend van, ahogy végigjárják a kiállításokat. Úgy érzem, megtörténik a csoda, sikerül megérinteni a szívüket, és akkor nem dolgoztunk hiába.

R.I.: Közöttük álltam én is, még engem is megdöbbentett a csend. Kapnak valamiféle visszajelzést a látogatóktól?

S.M.: Rengeteg rajz érkezik, ami itt ihlette meg a fiatal alkotókat, de számos levelet, e-mailt is kapunk. A létező legnagyobb elismerés, hogy nagyon sokan azt írják, életükben ez volt az első múzeum, ahol nem unatkoztak.

R.I.: Milyen trükköket alkalmaztak, hogy ez sikerüljön?

S.M.: Szó sincs trükkökről. Nagyon sok munka és egy összeszokott csapat áll a kiállításaink, programjaink mögött: sok-sok ember töri a fejét, hogy a mondanivaló hogy jelenjen meg a termekben, a tárlókban, és egyáltalán milyen legyen a koncepció. Nagyon fontos a mi esetünkben a vizualitás, az audiovizuális kultúra, hisz a mai fiatalok már ebbe a világba nőttek bele. A gyerekek a mellbevágó vizuális hatásokhoz vannak szokva, komputereznek, óriásplakátok között élnek. A kép és a hang ezért meghatározó módon jelen van az életükben. Erősebben, mint a nyomtatott betű. Közismert, hogy sokan szinte egyáltalán nem olvasnak. Legföljebb az interneten. Ezért a kiállításaink szervezői, rendezői ilyen képi hatásokra hegyezték ki elképzeléseiket. Az oral history módszerével dolgozunk, a hősök, az áldozatok és a szemtanúk mondják el saját történeteiket, és mire a látogatók eltöltik a másfél órát múzeumunkban, legalábbis reméljük, összeáll bennük egy maradandó kép, és megértik az üzeneteinket.

R.I.: Kikből áll a stáb?

S.M.: A múzeumban a történészekkel együttműködik a belsőépítész, a berendező, a filmes. Van, aki a hangeffektusok, és aki a természetesen a koncepció gazdája.

R.I.: Jól sejtem, hogy a végső formára a pontot Mária teszi ki?

S.M.: Eltalálta. A koncepciót sok-sok tanulmány, elemzés után én állítom össze, és azt is én döntöm el, hogy mi kerüljön a látogatók elé, hiszen ez nagy felelősség, és ezt nekem kell vállalnom.

R.I.: Míg mondjuk a Nemzeti Múzeumnak több mint 150 éves története van, addig maga történészként egyedül vágott bele egy minden előzmények nélküli múzeum létrehozásába. Miért? Imádja a harcokat?

S.M.: Jól hangzik, de nem igaz. A mi múzeumunknak volt előzménye, például Rigában, Vilniusban. Prágában is akadt egy kezdeményezés, de egyik sem volt elég impozáns. Ezért gondoltam, hogy itt az összes tapasztalatot felhasználva egyedit alkotunk.

R.I.: Mi adta az ötletet, hogy Terror Házának nevezzék el a múzeumot? Amikor szervezték az intézményt, akkor gondolkodtak valamilyen, fekete, barna vagy vörös terror jelképekben?

S.M.: Ez a múzeum a létező valamennyi terror ellen a maga eszközeivel harcol. Azt mutatja be, hogy egyformán utálatos, gyűlöletes bármilyen színű is a terror, lett légyen kommunista, fehér, barna, nyilas vagy vörös a terror. Minden szabadsághiányos állapot embertelen. Emberhez csak a szabadság méltó.

R.I.: Mégis, a múzeum születésekor számos támadás érte, nem könnyen védte ki, sőt nehezen magyarázta meg, hogy a múzeumban ábrázolt történelmi időszakok egymáshoz hogy viszonyulnak és hogy arányúinak. A nyilas holocaust rémtetteket egyes kritikusok kevésbé találták fajsúlyosnak, mint mondjuk az 56-os megtorlásokról készített kiállítást.

S.M.: Az elmúlt hat évben már többször elmondtam: egy időben született meg a döntés a Páva utcai holokauszt és a Terror Háza Múzeum létrehozásáról. Nem akartuk (és nem is feladatunk) emiatt a holokauszt történetének bemutatása. Ezeknek a harcoknak ennek ellenére megvolt a maguk haszna. Mindaz a támadás, ami a múzeum ellen irányult, mégiscsak egy diskurzus kezdetét jelentette. Az emberek elkezdtek erről beszélni, gondolkodni, s valamilyen viszonyt mindenki kialakított. Egyre többen jöttek, volt aki azért, mert eleve utálta, mások, mert eleve szerették. A haszna az lett, hogy a társadalom érzékenyen kezdett foglalkozni saját múltjával.

R.I.: Mint újságíró úgy vélem, nem is lehetett volna nagyobb reklámot kapni, mint amit ezek a viták nyújtottak. Ez a „harcban született˝ történet, ha úgy tetszik, meghozta az ingyen közismertséget.

S.M.: Egyrészt igen. Másrészről pedig érthető volt azoknak az embereknek a félelme, akik azt gondolták, hogy a kiállítások őellenük irányulnak, és az egésznek valamiféle politikai célja van. Természetesen nem vonom kétségbe, hiszen a történelmet politikamentesen tekinteni majdnem lehetetlen. Én ezt a politikai célt úgy fogalmazom meg, hogy azt üzenem minden látogatónak és a közvéleménynek a múzeumunkkal, hogy bizony-bizony a demokrácia sokkal jobb, mint a diktatúra. És ugye ebben még mi is megegyezhetünk.

R.I.: Mire a legbüszkébb?

S.M.: Nehéz ezt elmondani, hiszen nem büszkélkedésből végezzük a munkánkat, de nem tagadom, jó érzés, hogy olyan emlékhelyét hoztunk létre, ahova azok is el tudnak jönni, akik megélték ezeket, a korszakokat, s azok is, akik most szembesülnek vele igazán először.

R.I.: Magyarországon szerencsére nagyon sok múzeum van. De, ha engem bezárnának ennek a múzeum valamelyik pincezárkájába, s addig nem engednének ki, amíg legalább három múzeumigazgató nevét nem sorolom fel, valószínűleg sokáig maradnék ott. Schmidt Mária nevét viszont a fél ország ismeri.. Ezt minek köszönheti? Harcos föllépésének, kérlelhetetlen elszántságának?

S.M.: Inkább úgy gondolom, hosszú ideig és nagyon sokan támadtak, s emiatt gyakran szerepeltem televíziókban, újságokban. Később már nemcsak a múzeumról beszélgettek velem, hanem sokakat érintő más kérdésekről is. Rájöttünk, ha jól csináljuk, mert az embereket érdekli a múltjuk, minden egyes szereplésem a múzeum érdekeit is szolgálja. Minél többen jönnek, annál nagyobb a hírünk. És a személyes reklámnál nincs hatékonyabb.

R.I.: Persze, mindenki azt mondta, azért tudta megnyitni a múzeumot, mert a Fidesz elnökének főtanácsadója, s megkapta rá a pénzt. Még azt is mondták, hogy ez egy Fideszes múzeum.

S.M.: Én tényleg főtanácsadója voltam Orbán Viktornak, és ha ő nem támogat, és a kormány nem biztosította volna az alapításhoz szükséges pénzt, nem lenne ez a múzeum. Ez ilyen egyszerű´. Egyébként már nem vagyok Orbán Viktor főtanácsadója, és aki megáll egy percre a bejáratnál, az látja, hogy sehol nincs kiírva „Fidesz múzeum˝. Tudja, miért?

R.I.: Gondolom...

S.M.: Azért, mert nemcsak a Fidesz múzeuma, hanem közös múltunk egy tragikus időszakáról szól. A történelmet ugyanis mindenki megpróbálja kisajátítatni, csak az nem engedi magát. Ezért jobb, ha megkíséreljük tényként kezelni az eseményeket. Egyébként millió támadás ért minket, bizonyára még fog is, de egyet még nem hogy szakmailag rosszul csináltunk valamit.

R.I.: Kezdetben megpróbálták elsősorban a szélsőségesek ezt a múzeumot valamiféle ellenállási terepnek kikiáltani. Előtte lengették az árpádsávos zászlókat, iszonyatos jelszavakat skandáltak.

S.M.: Aztán persze volt itt holocaustellenes tüntetés, aláírásgyűjtés és sok minden más. Ma mintha ez már szűnőben lenne. A mi házunk nem lett az árpádsávosok szimbóluma. Egyébként csináljon egyszer interjút az árpádsávos zászlót lengető fiatalokkal, s rá fog jönni, sokan közülük azt sem tudják, mit lengetnek a kezükben. Higgye el, sokan azt hiszik, hogy az az árpádsávos zászló valami Gyurcsányellenes szimbólum. Azt sem tudják, mi az az Árpád-ház, de még a nyilasokról sincs fogalmuk.

R.I.: Mintha a hazaszeretet abból állna, hogy ordítják, „ria, ría, Hungária˝.

S.M.: Igen. Ez rendben is van a sportpályákon, nincs is velük semmi baj. Ezért nem bánjuk, ha bejönnek a mi házunkba, kapnak valami ízelítőt a történelemből.

R.I.: Hat éve már szocialista kormányzat van. Velük kellett együttműködnie. Ez hogy sikerült?

S.M.: Minden államilag finanszírozott múzeum együttműködik az állammal. Nemcsak a mi múzeumunk, a többi is küzd, hogy kellő finanszírozást kapjon. Ennek hiányában nem tudnánk kigazdálkodni a működési költségeket; így is nekünk 50, míg a többi múzeumnak maximum 25%-ot kell jegybevételből fedezni. És akkor még nem beszéltünk a programokról... Éppen ezért nem azt vizsgáltam, hogy milyen színű a kormányzás zászlaja, hanem a mindenkori illetékesekkel szemtől szembe kiálltam, és többnyire meg tudtam velük értetni, hogy ennek a múzeumnak a léte közügy. Ha az eredményeinket nézzük, évről évre több a látogatónk, s reméljük, időről időre élvezetes időszaki kiállításokat is nyújtani tudunk. Mondhatnám azt is, hogy ennyi támogatást minimálisan el is kell várni a szocialista kormányzattól is. Hiszen ők az adófizetők pénzével támogatják a kultúrát.

R.I.: S a támogatás mértékét mi határozza meg?

S.M.: Három dolog biztosan: a társadalmi érdek, a múzeum teljesítménye, és hogy ne legyek túl álszerény, az intézményi vezető érdekérvényesítő képessége.

R.I.: Sajnálom, hogy a ház falai végesek, ezért ha új kiállítást terveznek, a régit nyilván le kell bontani. Mostanában miben töri a fejét?

S.M.: Szeretnénk a délvidéki mészárlás áldozatairól egy kiállításon megemlékezni, történetét feldolgozni. Már sok-sok dokumentumot, képanyagot sikerült beszereznünk. Szeretnénk a szerbekkel is együttműködni a megvalósításán. Terveink között szerepel Mindszenty bíboros és Schlachta Margit élettörténetének bemutatása is.

R.I.: Azon kívül, hogy történész, hogy múzeumi főigazgató, teljesen nyilvánvaló, hogy elszánt közszereplő is. Olyan határozott, olyan gyakran fogalmazza meg kialakult véleményét, változtatási elképzeléseit, hogy fölmerül bennem a kérdés, nem akar miniszterelnök lenni?

S.M.: Magyarországon?!

R.I.: Hát hol máshol?

S.M.: Vicces felvetés. Én egész életemben azon dolgoztam, hogy a történelem ne legyen monopolizálható, és felhívjam a figyelmet a közéletben tapasztalt visszásságokra. Sajnos, napjainkban nincs olyan terület, ahol ne kellene hallatni a hangunkat. Én egyébként a politikai szembenállást kifejezetten jó dolognak tartom, mert csak így ütközhetnek a gondolatok.

R.I.: De azért kávézhatunk együtt, ha nem is gondolkodunk egyformán?

S.M.: Természetesen, mert nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy látható, érthető alternatívák között választhassanak a polgárok. Ha csak ordibálnak egymással, elbeszélnek egymás mellett, az önérdek a szolgálat fölé kerekedik, az azt jelenti, hogy nincsenek alternatívák.

R.I.: Akkor milyen lehetőség marad?

S.M.: Nekem jelenleg ez a múzeum és az intézetek: a XX. és XXI. századi intézetek, amik szintén ehhez a közalapítványhoz tartoznak, és ez nem kevés. Itt fölvethetünk nagyon sok kérdést, szempontot. Van olyan, amire nem tudunk azonnal válaszolni, de gondolkodhatunk rajta. Az az ember, aki mindig csak saját magával beszélget meg a hasonszőrűekkel, az visz-szafejlődik. Mindenkitől, a nálunk gyengébbtől és az erősebbtől is lehet tanulni.

Utoszó

Schmidt Mária nem akárki. Ellenfélnek is megbecsülendő, barátnak biztos nagyon jó. Még beszélgethettünk volna órákig. Érvet érvekkel ütköztetve,majd folytatjuk. Én jó múzeumot kívántam neki a 2009-es évre, és kiléptem az Andrássy út forgatagába. Teleszívtam a tüdőmet friss levegővel, visszanéztem, s megkönnyebbülve megállapítottam, milyen szerencse, hogy mindez már a múlt.

 


Új hozzászólás



Nincs hozzászólás!

Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.