| Hírek | Cikkek | Mindennapi Élet | Galéria |

Nézelődünk vagy szembenézünk?

Dátum: 2010. június 28.
Médium: Magyar Múzeumok OnLine

Körkérdés a múzeumok emlékezetpolitikai gyakorlatáról.

Társadalmi emlékezet, emlékhely, emlékezettörténet, emlékezetpolitikai konszenzus. Fogalmak, amelyek hol felbukkannak a hazai múzeumi gyakorlatban, hol szóba sem kerülnek. Feladatuk-e a múzeumoknak, kiállításoknak, hogy emlékeztessenek, vagy elegendő, ha csak emléket állítanak egy-egy történelmi események? Kérdéseinkre múzeumvezetők, a témával foglalkozó szakemberek válaszolnak.

A világon számtalan olyan múzeumban járhattunk már, amely nemcsak bemutat, elmesél egy történetet, múltbéli eseményt, hanem olyan eszközöket alkalmaz, amelyek segítségével a látogatót felrázza, figyelmezteti: emlékezzen a történelem drámai pillanataira, tegyen különbséget áldozat és elkövető, az egyéni és a társadalmi felelősség között. Magyarországon az utóbbi években egyre többször hallhatjuk, hogy a múzeumok, kiállítások nem élnek ezzel a lehetőséggel, vagy pedig politikai üzenettel töltik meg az emlékezés terét. Kritikai észrevételek helyett most megkerestük a legérintettebb intézmények vezetőit. Schmidt Máriának, a Terror Háza Múzeum főigazgatójának, Harsányi Lászlónak, a Holokauszt Emlékközpont igazgatójának, Baják Lászlónak, a Nemzeti Múzeum történész-muzeológusának, Tóth G. Péternek, a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Főosztálya vezetőjének, Kovács Éva szociológusnak a következő kérdéseket tettük fel:

1. Tud-e említeni olyan esetet, kiállítási vagy múzeumi példát, ami az emlékezetpolitikai konszenzus magyarországi példája?
2. Az önök múzeumában/kiállításában milyen módszerekkel, milyen elvek alapján mutatják be a politikai diktatúrák működési mechanizmusát, történetét, a mindennapi életre való hatását, az áldozatok sorsát?
3. A látogató megnézi, elolvassa, vagy ténylegesen szembesül a kiállításon/múzeumban elmondott történettel? Mi a cél? Eljátszani, szembesíteni, feltárni vagy interpretálni?
4. Mi a tapasztalat? Ezek a célok milyen arányban valósulnak meg?

Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója

− Az Andrássy út 60. nemcsak múzeum, hanem emlékhely is egyben – válaszolta Schmidt Mária főigazgató a Magyar Múzeumok Online első kérdésére. − A Terror Háza Múzeum alapításakor az alkotók számára fundamentális szempont volt az épület sokszorosan összetett szimbolikája: itt fészkelték be magukat a nyilasok, akik 1944 telén e ház pincéjében több száz zsidó honfitársunkat kínoztak meg, és itt rendezkedtek be 1945-ben a szovjet tankok védelmében érkező magyar kommunisták. Sztálin leghűségesebb követői cinikus tudatossággal választották a nyilasok elhagyott székházát, hogy immáron nem faji, hanem osztályalapon határozzák meg azt, ki tekinthető bűnösnek, kinek kell szenvednie és pusztulnia. Az épületben létesült múzeum és kiállítás így válhatott a rendszerváltozás utáni magyar demokrácia legerősebb jelképévé.
Az emlékezetpolitikai konszenzus legfontosabb példái számunkra a kommunizmus (február 25.) és a holokauszt (április 16.) áldozatainak emléknapja és október 23-a. A Terror Háza Múzeum évről évre gyertyát gyújt és fejet haj az áldozatok, a hősök előtt. Szemtanúk, túlélők mesélik el személyes történeteiket. A holokauszt áldozatainak emléknapján – mára már hagyomány − koncerttel és közös gyertyagyújtással emlékezzünk együtt a Terror Háza Múzeum előtt több más intézménnyel.

− A Terror Háza Múzeum létrehozása óta arra törekszik, hogy állandó kiállítása mellett olyan időszaki tárlatokat és ezek köré olyan programsorozatokat szervezzen, amelyek olyan kérdésekkel foglalkoznak, amelyekről eddig még a történelemkönyvek is hallgattak – felelte a második kérdésre Schmidt Mária, amely a kiállítások mögött húzódó módszertanra, elvekre irányult. − Egy narratíva létezett, a családokban is gyakori volt az agyon- és elhallgatás, tabusítás. Mi bátran vállaltuk, hogy mindezzel szembenézzünk. A múzeumunk történészi koncepciójának – mely főigazgatói irányításommal jött létre – egyik meghatározó alapja az oral history. Audiovizuális technika segítségével mutatjuk be a két totális diktatúra természetrajzát. Nemzetközi konferenciáinkon és kerekasztal-beszélgetéseinken is szempont a különböző nézetek meghallgatása, a viták provokálása.

− Nem szerettünk volna hagyományos, nehezen befogadható, a látogatót elidegenítő múzeumot létre hozni – emelte ki a főigazgató asszony, amikor arról érdeklődünk, hogy a látogató szembesül-e vagy csak találkozik a múzeumban elmondott történettel. − Nagyon fontosnak tartottuk, hogy az idelátogatók szívét érintsük meg. Sokan adták azért az életüket, hogy a mai fiatalok számára a demokrácia és a szabadság természetes legyen. Ha őket akarjuk megszólítani, az ő nyelvüket kell beszélnünk. Azon a vizuális kultúrán keresztül kell bemutatnunk a két totális diktatúrát, amely a sajátjuk. 26 órányi archív film, személyes beszélgetések, interjúk sora, azok a szimbólumok, amelyeket használunk, megérinti, majd elgondolkodtatja őket. Nagyon örülök, hogy jó kapcsolatot sikerült az iskolákkal kialakítani. Múzeumlátogatáson, rendhagyó történelemórákon segítünk megismertetni a múltunkat.

− Nagyon büszke vagyok arra, hogy a múzeum az elmúlt 8 év alatt világhírű lett, és itthon is méltó helyére került. A többmilliós látogatottság, a díjak, a kitüntetések, a nemzetközi konferenciáinkon, kerekasztal-beszélgetéseinken egy-egy téma rangos, reprezentatív kutatóját, képviselőjét köszönthetjük előadóink között – ez mind-mind azt bizonyítja, hogy a kitűzött céljainkat megvalósítjuk. Ne vegye ezt önteltségnek. Nagyon sok munka, alázat és áldozatosság van a sikereink mögött.

Harsányi László, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója

A Holokauszt Emlékközpont állami kezdeményezésre, közalapítványi háttérrel a soá hatvanadik emlékévében, 2004-ben alakult meg. Mivel a Terror Házához hasonlóan itt is heves viták övezeték az építkezés és az előkészületek időszakát, ez önmagában is felhívta a figyelmet arra, hogy a hazai intézmények létrehozásakor ritka kivétel, ha a szóváltásban résztvevők egyetértésre jutnak.
A nem múzeumként, hanem archívumalapú kiállítóhelyként és emlékhelyként működő intézmény igazgatója is csak egyetlen esetet, kiállítási vagy múzeumi példát tudott megjelölni, amely a hazai emlékezetpolitikai konszenzus példája lehetne. Véleménye szerint ez a Szoborpark létrehozása, amelyben a kommunista diktatúra gigantikus emlékműveit helyezték el.

Harsányi László az emlékközpont kiállításának módszertanáról a következőképp mesélt:
− A Jogfosztástól népirtásig című kiállítás a hasonló vagy azonos tematikájú nagy európai, izraeli, amerikai kiállításokhoz hasonlóan az 1945 előtti antiszemita, rasszista diktatúrákkal, rezsimekkel foglalkozik.
A tárlat a magyarországi holokauszt történetét alapvetően egyéni és családtörténeteken keresztül mutatja be. Azt a folyamatot és összefüggéseit tárja fel, amelynek során zsidó és zsidónak minősített magyar állampolgárok, valamint romák jutnak el a törvények által támogatott jogfosztástól a tömeges és szervezett népirtásig. A kiállítás spirális folyamatként ábrázolja azt, ahogy előbb állampolgári jogaiktól, majd vagyonuktól, szabadságuktól, emberi méltóságuktól, végül életüktől is megfosztják az üldözötteket. Vizsgálja a magyar államapparátus szerepét a tekintetben, miként történhetett meg, hogy védtelenül hurcolták el és meg országunk állampolgárait. Nem bűnbakot keres, hanem dilemmákat, döntési helyzeteket mutat be, melyekben az egyénnek a legnehezebb körülmények között is voltak választási lehetőségei.

 − A látogató dokumentumok, archív fotók és filmek segítségével ismerkedik meg a vészkorszak magyarországi történetével. Fontos célunk az ismeretek közlése mellett az ok-okozati szálak bemutatása és elemzése, az összefüggések feltárása. Kevés tárgyat állítottunk ki, inkább interaktív térképekkel, érintőképernyős multimédiás eszközökkel juthatnak információkhoz látogatóink, ismerkedhetnek meg személyes családi történetekkel. A látogató a kiállítás megtekintését követően tovább kutathat a kiállítás végén elhelyezett adatbázisban, illetve megkeresheti az általa ismert áldozatok nevét is – válaszolja Harsányi László arra a kérdésre, amely azt firtatja, hogy a látogató megnézi, elolvassa, vagy ténylegesen szembesül a kiállításon/múzeumban elmondott történettel.

− A kiállítás külföldi látogatóink szerint is mind tartalmában, mind a bemutatás módjában egyenrangú partnere a világ hat nagy, holokausztot bemutató kiállításának. Egyre növekvő számban fogadunk külföldi csoportokat – foglalja össze az emlékhely eredményeit az igazgató. − A hazai felnőtt látogatók számát kulturális rendezvényeink is gyarapítják. Számunkra mégis a fiatalok jelenléte és látogatása a legfontosabb. Ez évben csaknem megduplázódott az iskolákból érkező látogatóink száma. Számukra modulszerűen felépülő múzeumpedagógiai foglalkozásokkal (filmes, irodalmi) egészítjük ki a kiállítás megtekintését.

Baják László történész – Magyar Nemzeti Múzeum

− A Nemzeti Múzeum történeti állandó kiállításának 20. századi része 1996-ban készült el. Ez volt az első átfogó történeti kiállítás, amely a rendszerváltás után kísérletet tett a magyar történelem nem marxista jellegű értelmezésére. Túllépett a korábbi évek politikai indíttatású toposzain, újrafogalmazta a magyar történelem hangsúlyait. Ez a körülmény természetesen kiváltotta az akkor még túlsúlyban lévő marxista történészek heves ellenérzését − hívja fel a figyelemet Baják László történész. − A kiállítás − mint minden tisztességes történeti kiállítás − figyelmen kívül hagyta az aktuális politikai elvárásokat, azaz a történeti igazságot igyekezett közelíteni és egy új, hitelesebb történeti konszenzus kialakulását szerette volna elérni. A kiállítás ugyanakkor keveset törődik az egyes emberek rendkívül eltérő egyéni tapasztalataival − bár igyekszik mindig több, különböző történeti nézőpontot egymás mellé helyezni −, hiszen a történelem egyetlen emberi tapasztalattal, emlékkel sem egyezik meg teljesen. A történelem az emberek, emberi közösségek cselekvéseinek, mozgásainak eredőjeként, virtuálisan létezik.

− Ez a kiállítás mutatta be először a Tanácsköztársaságot, illetve a „fehérterrort” úgy, mint a világháborús vereségre és nyomorúságra adott szélsőséges, de egyben érthető reakciót. Ez a kiállítás mutatta fel először a maga súlyosságában Trianont, illetve hogy miért nem volt reális alternatívája a revíziós politikának és a görög sorstragédiaszerűen bekövetkező újabb háborús katasztrófának – folytatja Baják László. – Az 1944−45. évet egészében tekinti nemzeti tragédiának, amelynek a zsidó holokauszt csak része, bár kétségtelenül a legsúlyosabb fejezete. A holokauszt nem a magyarság ellenében fogalmazandó meg, hanem a magyar nemzeti tragédia részeként. A magyarországi zsidók döntő többségükben a magyar nemzet részét képezték, még ha egy szélsőséges kisebbség ezt igyekezett is kétségbe vonni. A kiállítás először mondta ki, hogy Magyarország az 1940-es években gyors egymásutánban két sötét diktatúra, Hitler és Sztálin tehetetlen áldozatává vált, és 1945 után, a látszat ellenére nem kerülhette el a szovjet típusú totális diktatúra bevezetését. A kommunista diktatúrát a kiállítás egy fémketrecekből álló lágerként mutatja be. Az egyes ketrecekben tekinthetők meg a rendszer elemei: erőltetett iparosítás, szocreál „kultúra”, a falu kifosztása, az AVH diktatúrája, illetve a diktatúrára adott válasz „1956” , majd a kádári konszolidáció „kispolgárias” világa.
A kiállítás elsősorban egy közösség (ország, nemzet) történeti kihívásokra adott jó és rossz válaszainak összességeként igyekszik bemutatni az eseményeket. Módszere, hogy az ellentétek szembeállításával igyekszik feszültséget teremteni, azaz egyfajta virtuális történeti teret, hangulatot felvázolni. Tisza István Ady Endrével és Károlyi Mihállyal néz farkasszemet. Az konzervatív arisztokrata Bethlen István, illetve a politikáját szimbolizáló dokumentumok az autoriter és populista Gömbös Gyula portréjával és világával néz szembe. A világválság nyomorára mint történelmi kihívásra a kiállításon egymással szembeállítva megtaláljuk a neobarokk úri középosztály, a populista, olasz mintájú diktatúra, a népi írók harmadik utas, valamint a szélsőjobb és a szélsőbal radikális válaszát is stb. A nagypolitikai eseményeket az egyszerű emberek mindennapi életének dokumentumai ellenpontozzák (mozi, házimunka, iskola, szabadidő stb.).

A kiállítás nem játszik ítélőbírót, ez nem is feladata. A jó kiállítás nem szégyen vagy dicsőségtábla, hanem igyekszik az ellentéteken keresztül rámutatni a feszültségekre, okokra, felmutatni a korhangulatot, amely a mindenkori emberek gondolkodását meghatározta. A látogató, miután beleélte magát a múlt világába, szabadon dönthet arról, hogyan ítéli azt meg.
1998-ra, de még a választások előtt a kiállítás körüli politikai viták megszűntek. Mára úgy tűnik, a munka beérett. A látogatók, szemben egyes történészek, politikusok, hivatalos véleményformálók megnyilvánulásaival, kezdettől fogva nagy érdeklődéssel fogadták a történelem újszerű képét. Az általam tartott számos tárlatvezetés és a nagyszámú betelt vendégkönyv tanúsága szerint a vendégek szeretik ezt a kiállítást. Nyilván mindenki csak a maga szintje szerinti mélységben értette meg − a jó kiállítás több szinten is értelmezhető −, de ez természetes.

Tóth G. Péter, történész, néprajzos muzeológus, a Néprajzi Múzeum gyűjteményi főosztályvezetője, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Szellem a tárgyban, a helyben, a képben című kiállításnak kurátora

Tóth G. Péter a veszprémi helytörténeti kiállítás létrehozásakor szakított a hazai múzeumokban megszokott gyakorlattal. A kiállításban a tárgyakat elsősorban nem egy-egy korszak illusztrációiként, hanem önmaguk története jogán szerepeltette. Az 1848/49-es szabadságharc relikviái, az 1944-es országzászló-avatás, a Veszprém megyei zsidóság deportálásának képei vagy 1956 dokumentumai a kollektív emlékezetben is szimbolikus helyre kerülnek. Önmaguk léptékén túlnyúlva az emlékezet nagyobb dimenzióit is képesek megidézni.

Amikor Tóth G. Pétert arról kérdezzük, tud-e a magyar emlékezetpolitikai konszenzusra példát mondani, röviden válaszol: − Nem! De talán nincs is mód, lehetőség, sőt sokszor értelme sem, hogy „konszenzusos” példát teremtsünk! Jó szándék (kikövezve), törekvés (akarattal) persze lehet.

Amikor a múzeumi kiállítások módszertanáról érdeklődünk, új munkahelyét, a Néprajzi Múzeumot említi példaként: − Az állandó kiállításunk a rendszerváltozás éveiben készült, és akkor nyitották meg. Alapvetően hiányzik belőle a hatalomhoz való kritikai attitűd. Mivel csak módjával tükrözi a mindennapi életvilágokat (bármilyen korból), így a hatalmi reflexiókat sem lehet az enteriőrökben észrevenni, számon kérni. Ugyancsak kimaradt a tárgyak „történeti” dimenzióinak bemutatása. A tárgyak olykor csak díszletek. Ha mégis szó lenne egy-egy „társadalminak” mondott problémáról, azt is visszafogottan, semleges képekkel villantja fel a kiállítás: a szegénység−gazdagság, a vidék−város viszony, a paraszti sorsok, életutak helyett csak „emberek” vannak jelen. Nincs észrevehető politikai kontextus, nincs politikai diskurzus, amit témaként becsempésztek volna. Hiányzik a korra jellemző összekacsintós játék! Visszafogott és szürke a szerkesztés! Ha lehet ilyet mondani, késő kádári a jelmez és a díszlet. De talán épp emiatt szeretik oly sokan külföldön és itthon is, akik megnézik. Mert a közönségszám mégis magas. Mi a magyarázat? A nosztalgia, a kényelem és a megszokás. Talán ideje lenne ezen változtatni: a kiállított néprajzi tárgyakat egyrészt meg kellene fosztani a jellemző és a rájuk ragasztott „néprajzi” stigmájuktól, másrészt újra kellene olvasni őket, kijelölni – megtalálni nekik – a „történeti” nézőpontjukat.

− Ha a személyes véleményemre kíváncsi, mit szeretek én és mit szeretnék élményként átélni a múzeumban, akkor nincs „vagy”. Szeretem a dolgokat elolvasni, megnézni, meghallgatni. Akár úgy, mint egy színházban, ahol a „játék” lényege, hogy ott és akkor tapasztalhatok, ontológiai mélységű ismereteket szerezhetek – mondja, amikor azt kérdezzük, hogy a látogató megnézi, elolvassa, vagy ténylegesen szembesül a kiállításon elmondott történettel? Mi a cél? Eljátszani, szembesíteni, feltárni vagy interpretálni? − A játék persze nem működik, ha nincs a „régészeti” módszerekkel elkövetett feltárás, ha nincs a krimikből ismert, a helyszíneléssel elérhető megfejtés. Interpretálás nélkül minden darab megbukik a színházban. Jó lenne, ha a múzeumokban is darabokat rendeznénk, ahol a tárgyak – mint médiumok – a főhősök. A kulisszák helyett a színpad lenne a cél. Hogy szükség van-e a szembesítésre, a bírósági tárgyalásokat idéző számon kérő hangvételre és mindezt a múzeumban elkövetve? Talán igen, talán nem. Igen, mivel minden, múzeumban őrzött tárgyunk megérdemli, hogy a sorsa után kutakodjunk, és kiszabadítsuk őket sajátos koncentrációs táborukból, a múzeumból. Talán nem, mert sok esetben nem tudjuk ezt következetesen megtenni. Nem tudunk a bírósági tárgyalásokra jellemző módon, az ott érvényes szabályoknak megfelelve „igazságot” (de nagy szó!) tenni. Az igazságot osztani (lásd a kártyajátékok fogalmát a lexikonokban) pedig végképp nem lenne szerencsés.

A tapasztalatokról hasonló nyitottsággal vélekedik: − Mint írtam, a jó szándék kikövezve, a törekvés akarattal, talán megvan. A konszenzus ugyan elvárható, megfogalmazható, azt létrehozni mégis erős illúzió. A módszerek és a módszeresség másik kérdés. Az arányok megválasztását azonban nem a kiállítások koncepciója, hanem a tárgyak maguk diktálják. A személyes aurával bíró tárgyak esetén mindig vannak, lesznek aktuális – ott és akkor, itt és most – kérdések, amit a konkrét tárgyakra és személyekre szabva kell „megbeszélnünk”: lásd interpretatív módon átgondolnunk, kifejtenünk, majd leírnunk. Az nem baj, ha a leírt verzió később érvényét veszti. Az emlékezni és felejteni: ez a dolgok rendje.

Kovács Éva szociológus, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének főmunkatársa, a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének habilitált egyetemi docense

Kovács Éva, aki nem muzeológusként, hanem társadalomkutatóként fordul a témához, az emlékezetpolitikai konszenzus magyarországi példájaként a tavalyi Radnóti-centenáriumot említi amelyben kiemelkedett a PIM eseménysorozata, de hasonlóan jó szellemű kiállításokat rendeztek vidéken is, a televíziós emlékműsorok is példásak voltak. Amikor azt kérdezzük, hogy a magyar múzeumokban milyen módszerekkel, milyen elvek alapján mutatják be a politikai diktatúrák működési mechanizmusát, történetét, a mindennapi életre való hatását, az áldozatok sorsát, viszont már több intézmény is előkerül:

− A Szoborpark és a Terror Háza kiállítási stratégiáját 2003-ban, a Holokauszt Dokumentációs Központ kiállítási forgatókönyvét 2004-ben elemeztem, társadalomkutató kollégáimmal 2008-ban kéretlen véleményt fogalmaztunk meg a Terror Háza Emlékpontok projektjéről, ezeket nem ismételném el. Ha a három kiállítóhelynek a társadalmi emlékezetre gyakorolt hatását röviden kellene összefoglalni, akkor azok a múlttal való szembenézést nagyon csekély mértékben segítették elő, még ha az ott felhalmozott és tálalt ismeretek pontosak is (nem mindig azok). A diktatúrák emlékezetének német és az osztrák gyakorlatát valamelyest ismerve, ezt tartom a legnagyobb különbségnek. S noha nem vagyok muzeológus, megkockáztatom, hogy a különbség oka nem az eltérő muzeológiai stratégiákból ered, hanem a muzealizációt életre hívó és kísérő társadalmi környezet radikális különbözőségéből. (Bár a berlini Jüdisches Museum Libeskindbauja minden perspektívából lélegzetállító és kitörölhetetlen élmény volt számomra.) Ennek a különbözőségnek a következtében ma Németország (és hozzá felzárkózva Ausztria) az európai emlékezeti tájkép meghatározó része a diktatúrák emlékezetét tekintve, míg Magyarország nemzetközileg is sokszor idézett rossz példa csupán. Hogy ez az olló miért nyílt ki ennyire, s miért épp a rendszerváltás után, arra szintén megkíséreltem választ adni Ausztria és Magyarország példáján A Soá keresztemlékezete címmel.

− Csupán egyetlen történeti kiállítás, a Mythen der Nationen - Arena der Erinnerungen létrejöttében volt csekély szerepem, a kiállítás kurátorával, Monika Flackéval azonban azóta is rendszeresen találkozom, amit erről a kérdésről gondolok, azt jórészt tőle tanultam. Kép-tárgy-szöveg külön-külön és egymáshoz való viszonyában is rendkívül problematikussá vált az elmúlt évtizedek kiállítási gyakorlatában – hívja fel a figyelmet, amikor a múzeum interpretációról érdeklődünk. – Azt hiszem, nem az eljátszás, szembesítés, feltárás vagy interpretálás állítja igazi választás elé a kurátort, hiszen mind a négy stratégia működhet hatékonyan. A legfrissebb OSA-kiállítás, a Srebrenica - Feltárás például nyíltan hozza mozgásba a „feltárás” többletjelentéseit, közben szembesít, interpretál és „el is játssza” a tragédiát – nagyon hatásos, példás kiállítás.

Számomra az sokkal fontosabb különbség – és ez különösen a képek, filmek kapcsán jön elő –, hogy egy kiállítás mennyire operál az optikai tudattalannal. Azt gondolom, hogy ez nem lehet egyetlen kiállítás célja sem, mert a látottak úgy kavarják fel a látogatót, hogy nem adnak semmiféle fogódzót a reflexióra (feltárásra, interpretálásra, szembesülésre, eljátszásra). Nagyon elhibázottnak tartom ezért például a Terror Házában a tettesek és áldozatok falát, de ugyanígy a Holokauszt Dokumentációs Központban azt a screen-touch installációt is, melyen az áldozatok testéről készült felvételek között lehet „lapozgatni”, vagy az utolsó teremben játszott archív felvételt. Azt gondolom, hogy az a jó jelenkor-történeti kiállítás, amely a tudatomat és nem a tudattalanomat hívja segítségül.

Berényi Mariann

 


Új hozzászólás



Nincs hozzászólás!

Vissza

Szakma | Közélet | Galéria | Fórum | Vendégkönyv | Levélírás | Fejlesztette: CENTER.HU Kft.